Érd-Óváros Szent Mihály Alapítvány

Üngürüsz és az erdei homály -Legenda, ami már nem legenda?

Magyar Titkok, Madzsar Tarihi II. rész.

Meotisz és a cselekmény megkettőződése

A szentélybe zárkózással azonos értelmű Meotiszba költözés ezek szerint egyfelől hagyományőrzésből, a mondai hagyományhoz való ragaszkodásból, másfelől a változó színhelyhez való alkalmazkodás kényszerétől kiváltott hagyománymódosulásból fakad. S hogy e valóság szülte, szükségesnek minősíthető hagyományromlás valóban az eltérő körülmények hatására jött létre, meggyőzően tanúsítja, hogy a mondában nem is egy, de két megkettőződés fordul elő. Míg az ősgeszta első csodaszarvas-mondájában a cselekmény viszonylag rövid időn belül pereg le -a szentélyt elhagyó Hunor ugyanis egy rövid késleltető mozzanat után teljesíti küldetését -, a harmadik mondában Meotisz után még sokáig folytatódik a veszteglés, s késik a küldetésteljesítés. A meotiszi csodaszarvas-monda ezt a színhely és a cselekmény megkettőzésével hidalja át. Bármilyen furcsa is ez, a monda a késés folytán rákényszerül a színhely megismétlésére, s a Meotisztól merőben eltérő arculatú szkíta pusztaság a mondai átalakulás során amolyan második Meotisszá alakul át, Meotisz sajátos tükörképévé. Meotiszról ugyanis krónikáinkban azt olvashat: "A meotiszi vidék Persis tartománnyal határos, és egy gázlón kívül mindenfelől tenger veszi körül... Nehéz odamenni és kijönni onnan." Vagyis: Meotisz legsajátosabb vonása, hogy mindössze egyetlen úton közelíthető meg. Különös módon csaknem ugyanezt halljuk Szkítiáról. "Szkítia ország hosszúsága állítólag háromszázhatvan stádium - írja a Chronica Hungarorum, szélessége százkilencven. Olyan védett a fekvése, hogy egyetlen helyen egy igen kicsiny gázlón keresztül van csak odavezető út." Vagyis Szkítia - Meotisz nagybani mása.

A mondaképződés folyamatában tehát a mondaképző erők a két történeti színhelyet egymás képére alakítják s ily módon a kettőt egyetlen színhely vetületeivé formálják.

A színhellyel együtt "megkettőződik" a cselekmény is. Meotiszba a küldetésteljesítés érdekében vezeti be Hunort és Magor-t a csodaszarvas, a terület zártsága lehetővé teszi az erőgyarapodást. Az eredmény: annyira megsokasodtak, hogy Meotisz már "sem befogadni, sem táplálta nem tudta őket". Ugyanez ismétlődik Szkítiában: "A világ hatodik korszakában tehát a hunok megsokasodtak Szkítiában, mint a tenger partján a föveny."

Mindebben a hagyományőrző erőknek a mondaképző erőkkel való tusakodását kell látnunk a megváltozott történeti-földrajzi viszonyok közt, annak érdekében, hogy a mondai hagyományt az új viszonyokhoz idomítsák.

És itt közbevetőleg ki kell térnünk néhány megválaszolatlan kérdésre, mivel e mozzanatok felfejtése nélkül az ősgeszta egyes elemei homályban maradnának.

Nimród eltűnéséről: a mondai cselekményből való rejtélyes kiválásáról

Láttuk, Nimród, az ősapa, az első csodaszarvas-mondában személyesen is színre lép, méghozzá az események cselekvő részeseként: ő maga vezeti fel fiait a csodálatos vadászat színterére, annak a helynek a közelébe, ahol a vad nemsokára felbukkan. "Egy nap Nemród vadászatra ment - tudósít az ősgeszta - és magával vitte fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vaddal találkozott s azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte."

Nimród közvetlen szerepe a mondában mindössze ennyi. Szerfölött furcsa szerep. Nimród, a nagy király, aki "hatalmas vadász vala az Úr előtt", olyan cselekményt indít el itt, amelynek további alakításában neki már semmi része sincs, olyan vadászatot, amelyben ő maga, a legnagyobb vadász, nem vesz részt, s szerepe mindössze a felvezetésre szorítkozik. Ez így roppant sután hat. A felvezetői szerepre, úgy vélhetnénk, bármilyen mellékfigura megfelelne. De, ha már valamilyen ismeretlen okból szerepelnie kellett, úgy miért marad ki már a legelején a mondai cselekményből?

Első pillanatban arra gondolhatnánk: esetleg valami hiány támadt itt a szövegben, vagy a mondaképződés folyamán Nimród a továbbiakból valahogyan kifelejtődött. Ám erről szó sem lehet, a monda gondosan leköti ezt a szálat: Nimród a nevezetes helyen egy közönséges ("elejtendő") vad nyomába eredve szándékosan hagyja magára fiait. Vagyis: a) Kivezeti fiait a csodálatos vad felbukkanása színterének közvetlen közelébe; b) sietve magukra hagyja őket.

A szó szerinti szövegből nem érthető, hogy miért kell felvezetnie a fiúkat s miért kell magukra hagynia őket; továbbá, miért kárhoztatja a monda a roppant tekintélyű Nimródot efféle alárendelt jellegű mellékszerepre, epizódszerepre?

Mindenekelőtt azt kell látnunk, Nimród szerepe nem véletlen jellegű; az őstestvérpár felvezetése céltudatosan történik. Nimród tudja, hogy a csodálatos vad a jelzett helyen fel fog bukkanni a fiúknak, tehát tud a természetfölötti erők végérvényes elhatározásáról, közbeavatkozásáról, arról, hogy elrendelik a Kárpát-medencébe való visszatérést, s ő maga is elő akarja segíteni mindezt, ezért vezeti fiait a csodálatos vad felbukkanásának helyére. Ily módon konkrétan és jelképesen is utat mutatva fiainak és mintegy meghatározva azok további sorsát.

Így világossá válik: a felvezetői szerep szükségszerűen az apáé és mágikus királyé, egyben az elődé is, akinek feladata a példaadás és útmutatás. Mágikus hatalma s az égiekkel való kapcsolata révén viszont Nimród pontosan előre tudja, mi fog történni: a csodálatos vaddal való találkozás sorshatározó lesz a két testvér és népe számára, ő maga pedig nem lehet részese sem a szentélybe zárkózás útján történő felkészülésnek, sem a hazatérésnek. A továbbiakban tehát csak tétlen szemlélőjévé válna az eseményeknek, vagyis további jelenléte önmagához és sorsához, hivatásához méltatlan szerepre és tétlenségre kárhoztatná, ez pedig az ősi szkíta hit szerint rosszabb a halálnál; Nimród tehát nem lehet ott a csodálatos vad alakjában megjelenő égi küldöttel való találkozásnál s ezért kell sürgősen eltűnnie.

A fentebbi rövid és furcsa szövegrész hátterében, mint látjuk éppúgy, mint az ősmonda további részeiben -, sajátos ősi tartalmak rejtőznek A pár soros szövegrész rendkívül bonyolult feladatokat old meg. Nimród, a mágikus király nem maradhat ki teljesen a cselekményből, mert ezáltal azt mintegy hiteltelenítené, másfelől a tényleges cselekményben (a jelzett okok miatt) nem vehet részt. Ezt a dilemmát a monda a következőképpen oldja meg: "Nemród egy elejtendő vaddal találkozott s azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte." Vagyis Nimród, a nagy vadász, a vadat megpillantva vadász módra cselekszik, s így presztízsveszteség nélkül mentesülhet a csodálatos vaddal való találkozástól.

Miképpen értesült Hunor arról, hogy milyen üzenetet hozott az égi vad?

A csodálatos vad nem szólal meg és - megjelenésén kívül semmilyen jelet nem ad. Az első mondában az őstestvérpár némi tanakodás után mégis felfogja az égiek üzenetét. A második mondában pedig Hunor azon nyomban megsejti, mihelyt a vad felbukkan, hogy miféle üzenetet hozhatott: "Ha ezt a vadat elejtem - mondja -, ebben az országban sikerül elérnünk a nyugalmat, de ha nem sikerül elejtenem, sorsszerűen el kell foglalnunk Pannónija tartományát, melyről (kedvező) híreket kaptunk!"

Ha ugyanis a vad elejthetetlennek bizonyul, elejthetetlensége (sérthetetlensége) égi voltát bizonyítja; égi küldöttként viszont nem hozhatott más üzenetet - nem tudjuk, miért -, mint azt, hogy el kell foglalniok Pannóniát.

Külön érdeklődésre tarthat számot az a megjegyzés, hogy Hunor hazánk területéről híreket kapott, de erre később térünk ki. A vad csakugyan eltűnik, s Hunor még félreérthetetlenebbül fogalmaz. De a szöveg különleges érdekességei miatt adjuk át itt a szót a krónikának: "A vad pedig menekült, s amint egy másik törzs (tartományának) határához értek, Hunor már-már megközelítette, ámde azon a helyen, ahol zsákmányul kellett volna esnie, a vad eltűnt a szeme elől. Hogy hívják és mifajta, nem tudta.

Amikor Hunor ezt a helyzetet Látta, így szólt a mellette Levő előkelőségekhez: "Ez nem véletlen műve. Ez jel és utasítás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk. Ennek az az orvossága és gyógyszere (megoldása), hogy más országban (Pannónijában) kell letelepednünk".

Az ösgeszta konkrét szövege tehát semmilyen támpontot nem ad számunkra annak megértéséhez, hogy miből fejtette meg Hunor ilyen nagy határozottsággal a vad által hozott üzenetet. Mi több, a szövegből különös ellentmondás ütközik ki: Hunor nem tudja, minek nevezik a vadat és milyen fajtához tartozik - tehát még azt sem; miféle vad -, jeltelen, üzenetét azonban mégis pontosan tudja.

A megfejthetetlennek tetsző talány megoldása elképesztően egyszerű, magából a helyzetből, illetve annak előzményeiből fakad: Hunor csak akkor tudhatja - és azért tudja -, hogy a csodálatos vad révén a mágikus hatalmak a Kárpát-medencébe való visszaköltözésre utasítják, ha az égiekkel szemben nincs semmilyen más mulasztása és így azoknak semmilyen más utasítása nem lehet számára. Következésképp Hunor már a csodaszarvas felbukkanása előtt megszállottja a Magyarországba való visszaköltözésnek, ám, noha ez áll életének, törekvéseinek központjában, mégsem tanúsít kellő erélyt a feladat végrehajtására való felkészülésben. Súlyos mulasztások terhelik, késedelmeskedik, s ezért kerül sor a csodaszarvas küldetésére, az égiek figyelmeztetésére. A csodálatos vad felbukkanása és eltűnése tehát minden egyéb jel nélkül is félreérthetetlen kinyilatkoztatás Hunor - illetve az őstestvérpár - számára, hogy az égi hatalmak szerint eljött az idő a nagy feladatra való felkészülésre és nincs helye a további késedelmeskedésnek.

Aligha lehet kétséges, hogy ezeket a szövegbe rejtett s annak háttérvonulatait alkotó titkos tartalmakat a régmúltból eredő ősgeszta egyetlen későbbi átírója, átültetője sem értette és nem is érthette; még kevésbé érthette a későbbi latin szöveget törökbe átültető-átdolgozó Mahmud Terdzsüman, akit még az ura, I. Szülejurán számára történő aktualizálás kényszere is nyűgözött. Annál nagyobb tisztelet Mahmudnak és fordító-átíró elődeinek, hogy az ősgeszta legfontosabb őstörténeti szövegrészeinek lehetőségig hű visszaadására törekedtek, s a hagyományőrzés szándékától áthatva eredeti mivoltukban őrizték meg a mondai őshagyományok rég elhomályosult jelkép szőtteseit.

Mégis felvetődhet a kérdés - noha következtetéseink logikailag cáfolhatatlanok -: alátámasztja-e történeti adat, hogy Hunor már a csodálatos vad felbukkanása előtt készült rá, hogy népével együtt visszaköltözzön a kárpát-medencei hazába?

Maga az ősszöveg szolgáltat erre bizonyítékot.

Volt-e kapcsolat a keletre távozott magyarok és az itthoniak között?

Kérdésünkre egyértelmű a válasz: Magor és Hunor népe már az ősidőkben is kapcsolatot tartott a hazaiakkal. Maga az ősgeszta tanúsítja ezt.

Fentebb idézett szövegében ugyanis maga Hunor mondja, hogy Pannónia tartományból "kedvező híreket kaptunk"!

Kérdés: kiktől kapták ezeket a híreket és miféle híreket? Hunor világosan megmondja, hogy a hírek Pannóniából érkeztek, tehát a híreket hazánk területéről küldték. Pannóniában pedig - miként ezt ugyancsak az ősgesztából tudjuk - velük azonos nyelven beszélő népet találtak. Kézenfekvő hát, hogy a híreket a velük azonos nyelven beszélő nép tagjai küldték.

Mármost mit tartalmazhattak ezek a hírek?

A szövegből félreérthetetlenül kihámozható a Pannóniából érkezett hírek tartalma is. A szövegösszefüggések árulják el ezt: a hírek kétségkívül Pannónia visszafoglalásának kedvező lehetőségeit ecsetelték, hiszen a szövegrészek között oksági kapcsolat, logikai összefüggés áll fenn; ezért mondja Hunor, hogy ha a csodaszarvast nem sikerül elejtenie, el kell foglalniok Pannóniát, amelyről (kedvező) híreket kaptak. E szövegrész három összetartozó logikai elemből áll: a) ha erre vonatkozó mennyei jelt kapunk - b) el kell foglalnunk Pannóniát - c) (ennek lehetőségéről amúgyis) kedvező híreket kaptunk.

Racionálisan nézve, ez a logikai kapcsolódási sor bízvást megfordítható a következőképpen: a) otthonról kedvező híreket kaptunk Pannónia visszafoglalására - b) ha a természetfölötti hatalmaktól is jelt kapunk ennek elkerülhetetlenségéről - c) úgy a feladatot végre kell hajtanunk.

Racionális szemszögből tehát a kiindulópont, a fő mozgató erő a hazulról érkezett üzenet lehetett, s az égiek az üzenet megérkezése után küldték mennyei követüket, a csodaszarvast. Mi több, ezt a sorrendet az ősgesztai szöveg is igazolja: Hunor a csodálatos vad megjelenésekor mondja e szavakat, a hazai híreket ezt megelőzően kapták.

A két különszakadt népcsoport rendszeres érintkezése más történelmi tényekkel is igazolható.

Példánk óhatatlanul emlékeztet történetünk egy fél évezreddel későbbi mozzanatára. Árpádék 896. évi honvisszafoglalását is egy hasonló mozzanat előzte meg: székely véreink - miként ezt középkori krónikáinkból tudjuk - a honvisszafoglalók elé siettek "Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai - írja krónikájában Kézai Simon mester -, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannóniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein elébük menének s Pannóniát együtt meghódítván, abban részt nyertek".

Ámde miként siethettek a székelyek Ruthénia határairól Árpád hadai elé? Ha előre tudók, hogy jönnek. (Kézai ezt világosan megírja.) A két nép tehát már előzőleg érintkezett egymással. Így kellett lennie ennek már Hunor idejében.

Meggyőzően bizonyítottnak tekinthető tehát - ami egyébként is természetes -, hogy a keletre szakadt magyarok már az ősidők óta kapcsolatot tartottak a hazaiakkal. S aligha vetjük el a sulykot, ha azt állítjuk, hogy az érintkezés rendszeres volt. "A türköknek előbb említett népéhez - írja a X. században Bíborban született Konstantin (A birodalom kormányzása 135.) -, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök (magyarok) mostanáig küldenek ügynököket és meglátogatják őket és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek." Az érintkezés az Árpád-korban is fennmaradt. N. Béla egymás után három expedíciót is küldött (1232, 1235, 1237) a keletre szakadt magyarok felkutatására. Hasonló expedíciót szervezett a XV. században Mátyás király is. S tudjuk, hogy 1819-ben Kőrösi Csoma Sándor is a keletre szakadt magyarok felkutatására indult.

A népünk ágazatait összekötő mágikus kapcsolatot - mely az időben visszafelé haladva egyre fokozódik -, mégis minden eddig felhozott ténynél nyomatékosabban bizonyítja a Tarih-i Üngürüsz őstörténeti anyagának két eddig ismeretlen csodaszarvas-mondája, amelyek úgy illeszkednek a harmadikhoz, a meotiszi csodaszarvas mondákhoz, akár a széttört fogaskerék három darabja. E mondák, melyek a csodaszarvas mágikus jelképébe sűrítetten népünk keletre sodródott hullámainak megújuló visszaáramlásairól számolnak be, a két népcsoport között fennálló intenzív kétoldalú kapcsolatokra alapozódnak; a honvisszafoglalások csak a hazánk őslakosságával való előzetes tárgyalások és a hazaiak közreműködése révén jöhettek létre.

Ha csak valamennyire is realisztikusan fogjuk fel e jelképekbe tömörült ősmondák anyagát, s nem zárkózunk el az elől, hogy egyes elemei mögött valóságos tényeket, valós történeti események mondai vetületeit keressük, úgy az égiek által elrendelt, csodás égi küldöttek által kinyilvánított visszatéréseket szoros kapcsolatba kell hoznunk a hazai őslakosság sorsával, annak tragikus fordulataival. Az isteni küldöttek nem csupán azért rendelik el Magor és Hunor népének visszatérését, mert sokallják távolmaradásuk időtartamát, de alighanem elsősorban azért, mert itthon hagyott testvéreiket, a hazai ősnépet valamilyen baj, katasztrófa érte, fegyveres idegen had tört rá vagy alattomos, lassú beszivárgással kezébe kaparintotta a hatalmat, és kegyetlen elnyomatás, üldöztetés, szétszóratás, tipratás, keserű ínség lett szomorú osztályrészük Ily módon vált bűnné a távolmaradás, a jólétben, bőségben, hatalomban való gondtalan kinti mulatozás, és ennek folytán következett be az isteni közbeavatkozás.

Hogy került Magor az első helyre?

Látszólag jelentéktelen, és mégis fontos kérdés, miért áll az ősgesztában Magor mindig Hunor előtt? Középkori krónikáinkban, mint tudjuk, éppen fordított a sorrend, mindig Hunor- Magor.

Mi az oka a sorrendcserének? A használat következetessége itt is, amott is kizárja a véletlen eshetőségét. Következésképp itt is valamiféle jeltelen, megfejthetetlennek tetsző talány lappang.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Magor az első mondából idejekorán, mi több, éppen a vállalt feladat döntő szakasza, a végrehajtás szakaszának beindulása előtt egyszerűen kimarad, anélkül, hogy tudnánk, miért?

Magor szerepe ily módon -a lényegi cselekvésből való kiválása folytán - formálisnak, erőltetettnek, fölöslegesnek tűnik. A kérdés úgy áll: miért szerepel, ha nincs része a cselekményben? Más szóval: miért lép fel Magor az indításnál, ha személye a továbbiakban szükségtelen?

Valójában Magor szerepeltetésének nyomós oka van. Az őstestvérpár együttes jelenléte a mondai indításnál abból a tényből fakad, hogy a két egy tőről származott népcsoport itt még nem különült el, s így szerepeltetésük azt az igényt támasztja, hogy a monda beszámoljon a két testvér és népe sorsának további alakulásáról.

És ez nem történik meg. Az indításnál még együtt vannak Később azonban minden átmenet nélkül kimarad a cselekményből.

A krónikáinkból ismert meotiszi csodaszarvasmonda ponton ugyanígy indul: Hunor és Magor együtt indulnak vadászni, együtt üldözik a csodaszarvast, majd együtt költöznek a meotiszi ingoványok közé, öt év eltelte után együtt vesznek részt a nőrablásban, majd megsokasodván együtt törnek ki Szkítiába, ahonnan a létszám további felgyarapodása után a két testvérnép - noha a két testvér neve ettől az időponttól elmarad, ezt az eltelt tetemes idő indokolja - minden bizonnyal együtt költözik vissza Magyarországba.

A meotiszi csodaszarvasmonda tehát valójában a kárpát-medencei honvisszafoglalásig követi a két testvér, illetve népének sorsát. Nem így a Tarih-i Ungürüsz első mondája. A cselekmény itt is hasonlóan indul: Magor és Hunor, apjuk, Nimród társaságában együtt indul a vadászatra, a csodálatos vad eltűnése után együtt kéri Nimródtól a szentély felépítésének engedélyezését, majd annak megtörténte után együtt zárkózik be öt évre a szentélybe, s azt odahagyva együtt veszi feleségül a Perzsia határában élő bég két csodaszép leányát. Ezután azonban - az Üngürüsz nép eredetének a Hunorból való magyarázása után - Magor jeltelenül és nyomtalanul kimarad a történetből, s a honvisszafoglalás gyakorlati megvalósítása teljesen Hunorra hárul.

Magor kiesését a krónika egyetlen megjegyzés erejéig sem indokolja, s ez meglehetősen szembetűnő, ha figyelembe vesszük, hogy még a történésnek csupán elindításában szerepet játszó Nimród kiválását is megokolja (egy vad nyomába eredt), s később még arra is van gondja, hogy sorsát lezárja, mondván: "Nimród meghalt". Itt teljes a törés. Magor kihagyásához a szöveg nem nyújt semmilyen támpontot. Egyszerűen nem szerepel tovább, akárha elfelejtődött volna. Vajon mi lehet ennek az oka?

És mi az oka a sorrendcserének? Véletlent nem gyaníthatunk, mivel a sorrendiség következetessége kizárja ezt. Hát akkor? Fogódzó híján, hogy juthatunk tovább? 17

Tény, hogy a személyek említésének rendjét a családon belül a hagyomány szigorúan az életkorhoz kötötte, és ez mindmáig így van, illik a felsorolást az idősebbel kezdeni. Következésképp, ha az ősgeszta Magort említi elsőül, úgy őt idősebbnek, Hunort ifjabbnak tartja. Középkori krónikáinkban ez éppen fordítva áll, itt tehát Hunor az idősebb, Magor a fiatalabb.

A régiek felfogása szerint az idősebb, mint egy előző életréteg képviselője, egyben elődöt is jelent. Ennek alapján keletkezhetett hagyományainkban az a sajátos kettősség, vagyis inkább ellentmondás, amely sok (értelmezési) zavart okozott a hun-magyar viszony megítélésében, s amely mindmáig tisztázatlan: a hunok hol testvérnépként, hol elődeinkként szerepelnek, noha a csodaszarvas-mondában Hunor és Magor, a két ős testvérként lép elénk. Mivel azonban középkori mondáinkban Hunor áll az első helyen, tehát ő az idősebb testvér, hagyományunk értelmezése szerint ő az ős.

Az ősgeszta szerint viszont éppen fordítva, Magor az első. Vagyis iráni mondánk szerint Magor az idősebb, meotiszi mondánk szerint Hunor. Az első monda szerint ugyanakkor Hunor, vagyis az ifjabb testvér vezeti a honvisszafoglalást, míg Magor, az idősebb fiú, mint láttuk, egyszerűen kimarad a cselekményből.

És talán ez szolgáltat kulcsot a talány megoldásához. A Magor- Hunor (Hunor- Magor) sorrendcsere mögött a legifjabb fiú problémája rejlik. Gondoljunk itt népmeséink már szinte sablonosnak tetsző felépítésére: az idősebb fiúk sorra belebuknak a vállalt feladat teljesítésébe és az mindig a legifjabb fiúnak sikerül. (Meglehet, hogy e népmesei hagyományelemünk ilyen ősi, mondai-történeti alapra nyúlik vissza?) Ennek okát sem érdektelen feltárnunk. Az idősebb fiúk, testileg fejlettebbek lévén, az apa segítő-küzdőtársaivá - úgyszólván nemzedéktársaivá - válnak vadászatban, munkában, háborúban; létük is az apához kötődik ily módon (így válnak az ifjabbak szemében ők maguk is "előddé") és jószerivel vele is halnak el.

Ezzel szemben a legkisebb fiú az őshagyományok szerint a házi tűzhely őrzője, a tűzherceg, a "kicsi apa", aki a felnőtt férfiak idegenbe, háborúba távozása után is otthon marad, részint kicsinysége miatt, részint, mert otthon is kell maradni az otthon védelmére és az életfolyamatosság biztosítására legalább egy férfinemű lénynek. S a legkisebb fiú, mint ilyen, az apa helyettesítője, jogainak, hatáskörének örököse és tovább vivője; ő az, akit éppen kicsinysége folytán a sors (atyja és bátyjai eleste után) az élet továbbfolytatására szemelt ki: ezen alapszik a legifjabb fiú "varázsereje'', mondai-népköltészeti legyőzhetetlenségének valós alapja.

És ily módon jutottunk el a Hunor- Magor sorrendcsere talányának megoldásához s Magor eltűnése háttér okainak tisztázásához. Az ősgeszta csodaszarvas-mondájában azért szerepel Magor az első helyen s azért kell a honvisszafoglalás művének gyakorlati indításakor eltűnnie, hogy Hunor, a "varázserejű" legifjabb fiú lehessen a feladat végrehajtó, a nép visszavezérlője.

Ugyanebből az okból áll Hunor a meotiszi monda élén, melynek népét - miként azt a történelem tényei tanúsítják -a Magor-ág-beliek (megver- magor törzsbeliek) vezérelték vissza a kárpát-medencei hazába.

A Hunor névről

Ősgesztánk - tán valamiféle őstudás birtokában, mely időközben a feledés martalékává vált - azonosnak vallja Magor és Hunor népét, a két népcsoport nevét is, s erre az azonosságra meghökkentően egyszerű, kézenfekvő magyarázatot ad.

Kezdetben - vallja az ősgeszta - "Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott... Hunor neve később Üngürüsszé változott".

Milyen egyszerű mindez! Csupán a Hunor név elhasonulásáról van szó! Az üngürüszök kezdetben hunok voltak, de nevük később üngürüsszé, azaz hungarusszá változott a nyelvi elhasonulás útján; vagyis egyetlen kettős nevű népről van szó; illetve még a nevük is csupán egyetlen név két névalakváltozata.

E megkapó, elgondolkodtató nép- és néveredet magyarázat mintha éppen a fordítottja volna a krónikás hagyományokon alapuló eddigi vélekedéseknek, miszerint a két mondabeli ős, Hunor és Magor révén történt volna a valamikori ősnép két ágra szakadása. Az ősgeszta ezzel szemben, mintha azt mondaná: nem kettéválásról, hanem egyesülésről, összeforrásról van szó, s ez megfelel annak a közismert ténynek, hogy a nagyobb, nevezetesebb népek valóban két nép, nemzetség, törzs egyesüléséből keletkeztek, ezért áll nemritkán két ős a származási tabella élén, s innen eredhetnek a kettős népnevek is.

A magunk részéről a következőket fűznénk a fentiekhez. Különösképpen még senkiben sem ötlött fel a gondolat, hogy a Hunor név esetleg a Magor hatására vette fel jelenlegi alakját, pedig, ha az ősgeszta névsorrendje alapján feltesszük, hogy a Magor név a régibb, úgy ezzel az eshetőséggel számolnunk kell, annál is inkább, mivel a két névnek nemcsak a betűszáma, de mássalhangzóinak és magánhangzóinak eloszlása (3-2), mi több, még az elhelyezkedése is egyezik. A Hunor név ebben az alakjában a Magor hangzóinak rendje, eloszlása alapján egyszerű hangkieséssel (lásd magánhangzó torlódás kerülésének törvénye) alakulhatott ki, őseredeti alakja tehát Hun(g)or (Hungary lehetett, vagyis azonos volt második népnevünkkel (Hungar, Hungarus), ahol a hagyományőrző erők megóvták a név eredeti alakját.

Miért távozott Hunor sietve Perzsiából? (Hunor "menekülésének" és a magyarok besenyők elől való állítólagos menekülésének rejtélye)

Hunor menekülésszerűen távozott Perzsia határából. Az ősgeszta a következőkben tudósít erről: "Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára egy másik padisah került. Azt a vidéket pedig (melynek Hunor volt a fejedelme), Dzsiddija (Szkítia) tartománynak nevezik és tatár tartomány, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed. Egy nap Adzsem országának padisahja Konstantinije fejedelme ellen hadjáratot indított és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Konstantinije fejedelme ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától és Pannónija tartományba költözött."

Az eset az ősgeszta tanúsága szerint kétségkívül a mondai ősidőkben, nem sokkal az özönvíz és közvetlenül Nimród halála után történik. Hunor a Perzsiával szomszédos Szkítia uralkodójaként (a krónika szövege itt - feltehetőleg a fordító hibájából némileg zavart) részt vesz apja utódjának, Perzsia királyának oldalán egy háborúban (a "Konstantinije" itt éppúgy tudatos aktualizálás, mint a "tatárok országa"), s ezalatt támadás éri védtelenül otthon hagyott népét.

Ez a történet erősen emlékeztet az Álmos magyarjait ért állítólagos besenyő támadásra, ám annál konkrétabb, részleteiben megalapozottabb, s meglehet, hogy annak történeti előképéül, mintaképéül tekinthető. Más szóval: aligha zárható ki annak az eshetősége, hogy a besenyő támadás motívuma ennek, az időben jóval korábbi mondai eseményeknek mintájára került be módosított formában középkori krónikánkba.

Maga az eseménykonstrukció - éppúgy, mint a mintájára kreált besenyő támadás meséje -, ha reális értelemben vesszük, rendkívül furcsa. Hunornak van ereje hozzá, hogy húszezer főnyi lovassal segítse Perzsia uralkodóját, de arra még csak nem is gondol, hogy a védtelenül otthon hagyott népét (asszonyokat, gyermekeket, öreget) ért hitvány támadást megtorolja, holott megvolna az ereje hozzá és az ősi erkölcs is erre kötelezné. Ehelyett odahagyja hatalmas kiterjedésű országát és (vissza) költözik a Kárpát-medencébe.

Miért nem üt vissza? Miért nem torolja meg a támadást? Miért nem zúzza szét a támadókat, hogy egyszer s mindenkorra elvegye kedvüket hasonló gaztettek megismétlésétől?

Az ősgesztai előzményekből világosan kitetszik az ok, égi jelről van szó, az otthon hagyottakat ért csapás az égiek megtorló jellegű figyelmeztetése: megelégelték a békés várakozást s az indokolatlan késedelmeskedést, nem hajlandók tovább várni, tüstént indulnia kell népével együtt az elhagyott őshazába.

Vajon nem vonatkozik mindez - mégpedig fokozott mértékben -a középkori krónikáink megőrizte s évezredekkel később (i. sz. IX. sz.) bekövetkező állítólagos besenyő támadásra is?

És egyáltalán, nem úgy kell-e tekintenünk ezt a mozzanatot, mint amelynek - legalábbis a maga konkrét tartalmában - nincs közvetlen történeti alapja, lévén valójában az ősgesztában Hunor népét ért alattomos támadás egy módosult kései változata?

Az ősgeszta fényében ugyanis tisztán látjuk: népünk homályba vesző őstörténetének az őshazába visszaáramló egymást követő hullámait a három szervesen összefüggő és egymást kiegészítő csodaszarvas-monda foglalja egységbe. Így meotiszi csodaszarvas-mondánk a Meotiszba vonulástól a 896. évi honvisszafoglalás lezárásáig terjed, se roppant időszakasz történelmi erőfeszítéseinek legfőbb mozgatóereje a természetfölötti erők akaratából keresztülviendő honvisszafoglalás. Minden előrehaladó mozgás ennek jegyében történik, minden késlekedés, gátlás, kényelmeskedés az isteni akarat érvényesülésének szegül szembe, s érthető, ha a természetfölötti hatalmak a kezdeti jelképes intések, figyelmeztetések után drasztikus eszközökhöz nyúlnak.

Ezek közé sorolhatjuk az őshagyományokból módosult formában krónikáinkba szivárgott besenyő támadást, amely körül egyébként csak úgy hemzsegnek az ellentmondások.

Először: a besenyők semmi esetre sem képviseltek olyan katonai erőt, hogy a náluk hasonlíthatatlanul intaktabb és népesebb` magyarságot hatalmas országukból kiűzhessék.

Másodszor. a 896. évi honvisszafoglalásban önkéntesen és a magyarokkal teljes egyetértésben besenyő törzsek is részt vettek; a magyarok és besenyők között tehát bizonyíthatóan teljes a bizalom.

Harmadszor: számos jel arra mutat - így a besenyők elő- és utótörténete, a magyarsággal való harmonikus továbbélésük és teljes beolvadásuk -, hogy a besenyők a magyar népek csoportjába tartoztak.

Negyedszer: számos történeti, helytörténeti, nyelvtörténeti adalék tanúsága szerint a besenyők a magyarokkal együtt őslakói voltak hazánknak.

Ötödször: az állítólagos besenyő támadás következményének beállítani a 896, évi honvisszafoglalást nem más, mint ezt a hatalmas arányú és jelentőségű történelmi eseményt a vakvéletlennek alárendelni, a véletlen függvényévé tenni; ez pedig naiv, történelmietlen szemléletre utal, egy ilyen grandiózus akció gondos előkészítést, messzemenő tervszerűséget igényel.

Hunor fővezérsége és halála (A Hunor Álmos párhuzam)

Hunor az ősgeszta első mondája szerint személyesen vezeti seregét hazánk területére, ahol hasonló nyelven beszélő népet talál a vízözönt követő időkben.

A Tarih-i Üngürüsz másik csodaszarvas-mondájában, amely hunok évezredekkel későbbi, 373. évi honvisszafoglalásának előzményeit tárgyalja, mindez másképpen történik. A csodálatos vad megjelenése - és a jelképes égi üzenet megértése után (érdekes módon Magor ebben a mondában egyáltalán nem szerepel) - tetemes idő múltán, ez feltehetőleg az előkészületekkel telt el, Hunor a hadseregszervezéshez lát. "Nemród fia, Hunor katonaságot kezdett gyűjteni. Mikor Hunor népe összegyűlt, megszámlálták és összeírták. Látták, hogy Hunor népéből tízezer ember gyűlt össze, és a "nem rendkívüli teremtményekből" is kétszáznyolcvanezer férfi gyűlt össze. Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte, élete nem lett hozzá hű, és közben eltávozott ebből a világból."

Ismét a szavak, sorok mögül csapnak ki az őstörténetünk rejtett mozzanatait megvilágító tartalmak. "Az élete nem lett hozzá hű" - mondja az ősgeszta. (És itt senki se akadjon fenn azon, hogy nem idézzük a szavak török megfelelőjét, azzal ugyanis egy jottányival sem jutnánk előbbre, tekintve, hogy maga a török szöveg is csupán fordítás, latinból, s a latin kódexnek természetesen nyoma sincs, mi több, nyomós okunk van rá, hogy az elveszett latin kódexet egy magyar nyelvű ősgeszta fordításának tartsuk; tehát valójában az inkvizíció által régesrég elpusztított magyar nyelvű ősgeszta eredeti szavait kellene idéznünk. De nem annyira az egyes szavakon van itt a hangsúly, hanem a tényeken, tényösszefüggéseken s az azokat híven feltáró jelképes kifejezéseken. Se képes kifejezést itt is biztos bázisul használhatjuk, lényege: körülírást fejez ki, a halál tényének képes körülírását. E körülírás - "az élete nem lett hozzá hű" - azt tudatja velünk: Hunor oly módon halt meg, hogy azt nem volna illendő tudnunk

A többit a tényösszefüggések és jelképek árulják el. Ha figyelmesen olvassuk el a fenti szövegrészt, tüstént megragadhatunk egy sarkalatos tényt. "Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte - "az élete nem lett hozzá hű": vagyis Hunor pontosan akkor halt meg, amikor végzett a hadseregszervezéssel (hiszen a hadsereget már összeszámlálták és összeírták), azaz pontosan a felkészülési időszak lezáródásakor, ez pedig rendkívül sokatmondó tény. Miért épp ekkor lett hozzá hűtlen az élete? Miért éppen gigászi feladatának, a honvisszafoglaló hadsereg talpra állításának a végpontjára esik ez a halál? Miért épp akkor, amikor a természetfölötti hatalmak által kitűzött roppant feladat első, felkészülési szakasza véget ért, hogy megkezdődjék a gyakorlati végrehajtás szakasza? Nem gyanús kissé ez a nagy egybeesés?

Hunor élete az ősgeszta második csodaszarvas mondájának tanúsága szerint a honvisszafoglalás előkészítésének szolgálatán áll kora inúságától kezdve. Ezért ismeri fel tüstént a csodálatos vad megjelenésekor, hogy az égiek küldötte érkezett hozzá az istenek akaratának félreérthetetlen kinyilatkoztatásával, hogy népével együtt vissza kell térnie a kárpát-medencei őshazába. Ezért jelenti ki kísérőinek a vad eltűnésekor: "Ez nem véletlen dolga! Ez jel és utasítás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk. Ennek az az orvossága és gyógyszere, hogy más országban kell letelepednünk"; azaz: a megoldás az, hogy vissza kell térniük Magyarországba.

Hunor itt mintegy összegezi hivatását, élete célját, tartalmát: A végrehajtás azonban késik ("közben sok idő telt el"), mégpedig - amennyire a krónika szűkszavú tudósításából ez megállapítható - egyrészt a folyó ügyek intézése, másrészt a szellemi-. anyagi előfeltételek előkészítése miatt. Ezek közé tartozik a szomszédaival való viszony rendezése: "a szomszédos országokat is megtámadta, sok országot harccal és erőszakkal leigázott, s azok megértették, hogy (Hunornak) ellenállni nem képesek." Mindez feltehetően az előkészítést szolgálja, mert a krónika így folytatja: "Ők (Hunorék) pedig azon gondolkodtak, hogy saját hatalmuk alá hajtják Pannónija tartományát és a nyugati országokat

Hunor csak ekkor kezdi meg a hadsereg szervezését. Kétségtelen hát, hogy élete az előkészítés szolgálatában áll; az előkészítés, a felkészülés feladata viszont a hadsereg talpra állításával véget ér, s véget ér Hunor élete is: a nagy feladatot, amiért küldetett, teljesítette; a végrehajtás szakaszában már nem vehet részt, az már nem az ő feladata s így további élete tengődésre volna kárhoztatva, tehát nem élhet tovább, meg kell halnia: társai feláldozzák.

De vajon bizonyos-e ez?

Idézzük fel az iménti esetet! Nimródnak távoznia kell, mielőtt a csodálatos vad felbukkanna, mert ő nem vehet rés a honvisszafoglalásban. A csodálatos vad nem neki, hanem fiainak hoz üzenetet, só fölöslegesen, statisztaként nem lehet jelen.

Még egy történelmi párhuzam: a 896. évi honvisszafoglaló sereg vezére, Álmos halálához krónikásaink a következő különös szavakat fűzik: "Álmost pedig megölték Erdély földjén, neki ugyanis nem volt szabad beköltöznie Pannóniába."

Miért nem volt szabad? A krónikás szöveg felfedi Álmos megöletésének rituális, kultikus jellegét, de azt már nem mondja meg, miért nem volt szabad Erdély földjére lépnie. (Álmost ugyanis - pontosítanunk kell a krónikás szöveget - nem Erdélyben, hanem Erdély határán áldozták fel.)

A kérdés megválaszolásához mélyebben kell nyúlnunk - noha itt csak vázlatosan, érintőlegesen -, a hun-szkíta hiedelem- és gondolatvilágba. Felfogásuk szerint a férfi közösségi elhivatottságra, harcra születik. Ez volt az oka, hogy fiúcsecsemőik arcát késsel felhasogatták, részint, hogy már ilyen korán hozzászokjon a fájdalomhoz, részint, hogy ráróják harci hivatásának jelét. Küldetés és sors, hivatás és élet: ugyanazon dolognak két oldala, amely egymástól el nem választható; ha beteljesült a hivatás, beteljesült az élet is, a további lét már csak lealázó, méltatlan vegetálás.

Hunor és Álmos sorsa meglepő egyezéseket mutat. Mindkettejük hivatása a honvisszafoglalás előkészítése. Álmos már születésétől, Hunor a csodálatos vad megjelenésétől készül erre. Mindketten hadseregszervezők. De, míg Hunort a hadsereg talpra állításakor áldozzák fel, Álmost egy szakasszal később, a sereg hazavezérlése után éri el ez a sors; így hal meg a mágikus erőkkel álomlátások útján érintkező és népét az ősi hazába visszavezető Álmos vezér is; miután teljesítette az égiektől rárótt hivatását.

Az ősgeszta következő része mintha azt sugallná, hogy Hunor utódját még életében, feláldozása előtt választják meg: "Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte, élete nem lett hozzá hű; és eltávozott ebből a világból De Hunor rokonai között volt egy hatalmas bégfi, nevét Kattarnak mondták. Hunor helyébe őt jelölték ki a hadsereg fővezérévé."

Összefoglalva: Hunort tehát - történelmi hivatásának ragyogó teljesítése után, és természetesen a saját hozzájárulásával - épp úgy feláldozták, mint Álmost. Feltehetően ez volt Kattar fővezérsorsa is, mert nem találjuk nevét a hun királyok között. Közösségi hivatás, cél és tartalom nélküli férfiéletet élni - szkíta hiedelmek szerint - rosszabb a halálnál.

Őstörténeti mondáink sajátos felépítéséről

Ősgesztánk és középkori krónikáink csodaszarvas mondáinak egybevetése már eddig is meglepő egyezéseket tárt fel. Ezek sora még tovább gyarapszik, ha feltárjuk eseményük, cselekményük sajátos felépítését.

Két egymással szembefeszülő, egymással viaskodó erő párharca határozza meg a történéseket.

1. Dinamikus előrehajtó erő, a természetfölötti mágikus hatalmak rendíthetetlen akarata, ösztökélése, hogy az üngürüszök költözzenek vissza kárpát-medencei hazájukba; ez a mondai cselekvés motorja.

2. Visszatartó-hátráltató erők Ezek a legkülönfélébb objektív és szubjektív dolgokból, körülményekből, fizikai és szellemi tényekből, emberi gyengeségekből és kényelmeskedésből tevődnek össze, késleltetve az előrehajtó, dinamikus erők érvényesülését.

E két ellentétes irányú erőmozgás szabja meg a történeti-mondai események váltakozó ritmikáját; a késések természetesen visszatartják, a mágikus sürgetések, ösztökélések aktivizálják cselekményt, amely a következők szerint alakul: a) Minekutána az égiek akaratának hivatott földi megvalósítói, az üngürüsz nép vezetői - Magor és Hunor - különféle okok folytán újra meg újra megkésnek az égiek által elrendelt feladat teljesítéssel; - b) a késésekre az égiek sürgetése vagy éppen megtorló-kényszerítő csapása válaszol; - c) a sürgetéseket gyors előremozgás, a cselekmény aktivizálódása, az események felgyorsulása jellemzi.

S hogy ez mennyire így van, szemléltetően tanúsítja, hol még a késések és sürgetések száma is egyformán meghatározó Három késésre három sürgetés felel.

A hármas szám itt természetesen az ősi szómágián alapszik jelképes értelmű: a három ismétlődés az adott lehetőségek teljes kimerítését jelzi. Három a próba, több késésre nincs lehetőség. Az égiek három sürgető figyelmeztetése tehát azt tudatja az üngürüszök népével: nincs tovább, nem várhattok tovább! ("Három az Isten igaza! - Népünknél a hármas szám hagyománya gazdagon megőrződött.)

De lássuk, hogyan valósul meg ez részleteiben.

A Tarih-i Üngürüsz első mondája

A. Első késés: még a mondakezdés előtt következik be: Magor és Hunor fiatalsága folytán még felkészületlen a nagy feladat teljesítésére. 
Első sürgetés: a csodálatos vad felbukkanása az őstestvérpár tudtára adja: haladéktalanul fel kell készülniük a Pannóniába költözésre.

B. Második késés: az őstestvérpár a felkészüléshez előírt öt esztendő múltán nem távozik a szentélyből. 
Második sürgetés: az istenek megbízásából "titokzatos személy" érkezik és ráveszi a fiukat a szentély elhagyására.

C. Harmadik késés: Hunor ahelyett, hogy küldetését teljesítené, a perzsa uralkodó oldalán háborúskodik. harmadik sürgetés: Hunor védtelenül hagyott népét pusztító támadás éri.

A meotiszi csodaszarvas monda

A. Első késés: ugyanaz. 
Első sürgetés: ugyanaz.

B. Második késés: a magyarok indokolatlanul elidőznek Szkítiában. 
Második sürgetés: az istenek óriási sasok pusztító seregét bocsátják rájuk.

C. Harmadik késés: a magyarok küldetésük teljesítése helyett a Szkítiával határos területeken időznek. 
Harmadik sürgetés: besenyők pusztító Támadása zúdul a magyarokra.

X. Végkifejlet: a magyarok sietve a Kárpát-medencei hazába költöznek.

A két mondát hatalmas, több ezer éves időköz választja el, s ősjelképeknek a meotiszi monda képződés korára már lezajlott elhomályosulása irdatlannak mutatja ezt a távolságot. Szembetűnő hát, ha a meotiszi monda mégis hajszálpontosan követi felépítésében az ősmonda struktúráját.

Hadpusztító óriásmadarak fantasztikus mondája

Fenti egybevetésünk, amely a két monda tökéletesen egye szerkezeti felépítését tárja fel, érdekes megfigyelésekre nyúlt alkalmat.

Kétség se férhet hozzá, hogy meotiszi mondánk szerkezete ősmonda mintájára formálódott (innen a nagyfokú egyezés); ebben a mondaképző hagyományőrző erők törvényszerűségei követő munkájának eredményét kell látnunk, nem feledkezve meg arról, hogy a történeti monda jelképi formákba sűrült történelem, ősi szóhagyomány-formákba préselt történelem.

S tüstént felfigyelhetünk rá, hogy a meotiszi mondaszerkezet; B. és C. pontja körül valami nincs egészen rendben. A három felépítés ugyanis eredetileg a következő fejleményekre épül: Első figyelmeztetés. B. Második figyelmeztetés. C. Megtorlás.

Az ősmondában ez hiánytalanul érvényesül. Meotiszi mondánkban azonban ez az elvi felépítés megcsorbul, a második figyelmeztetés valahogyan kifejlődött, kimaradt s így az első figyelmeztetés után máris büntetés következik. S ezt megduplázza a harmadik pontban bekövetkező isteni megtorlás; a három egységen belül tehát a figyelmeztetés helyett a büntetés ismétlődik meg, vagyis a mondában az eredeti két figyelmeztetés helyett (ami indokolt, hiszen így következik be harmadikra, Isten igaza") két isteni retorzió áll. És ez semmiképpen sem indokolt. Az isteni megtorlás ugyanis, mint végső figyelmeztetés nem tűr további halasztást. Az indokolatlan második megtorlás -a besenyők támadása, melynek labilitását már korábban érintettük - tehát csak azért került a mondába (és a históriába), mert a második figyelmeztetés elfelejtődött, illetve, hogy az ősmondai hármas struktúra ily módon megőrződjék.

Következésképpen -a besenyő támadást mint mesterségesen beillesztett s ide nem illő elemet elejtve - Álmos magyarjait óriásmadarak űzték vissza Pannóniába, s így néhány szót mégiscsak kell szólnunk erről.

A természetfölötti hatalmak késztetésére hazájukba visszatérő magyarok menet közben nem törik túlságosan magukat, kényelmeskednek, késedelmeskednek s ezáltal felgerjesztik az istenek haragját, akik megelégelve az időhúzást, pusztító csapással sújtanak rájuk.

A Képes Krónika (1358) szerint: "Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok sast láttak; itt meg nem maradhattak a sasoktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették a vágómarhákat (devorando pecora eorum), sőt még lovaikat is; azt akarta ugyanis az Isten, hogy minél hamarább szálljanak be Magyarországba."

Látomásszerű jelenés: sasok, sasok, óriás sasok mindenfelé sűrű rajokban a fákon, sasok felhője, sasok förgetege minduntalan a seregre zúdulva, sorait megbontva, jószágait pusztítva. Sasok vágómarhával a karmaik közt, nyihogó ménlovakkal elrepülve, hús- eső szitálásban, akárha Prometheust tépnék. Félelmetes sasok. Ugyancsak megtermett szárnyasok, ha képesek rá, hogy tomboló ménesekből, gulyákból szilaj lovakat, barmokat ragadjanak el s marcangoljanak darabokra. Micsoda jelenés!

Természetesen ősidőkbe visszanyúló monda ez, mágikus, látomásos képei jelképekké sűrűsödtek, s a többcélú tartalom is a jelképek nyelvén szól Madarak kényszerítik a visszatérő magyarokat útjuk folyat, madarak űzik előre Álmost és hadinépét, madarak intézik, hogy ne késsen tovább - s a madarak mögött ott az Isten.

Történeti és valóságfölötti elemek keverednek itt egyetlen gubancba, a csodás mondai elem pedig őshagyományokra, ősi eredőkre int s a hadinép a végzet bábja és megtestesítőjeként valóságfölötti dimenziókba rontva akár Homérosz trójai hősei. Mágikus erők szabadulnak el, szárnyakon fordul át gyöngy-tengelyén az ég, szárnyak hasítják szét örvénylő darabokra, s fegyver had tehetetlen.

A madarak őshiedelmek szerint a természetfölötti hatalmak megtestesítői, a jövő ismerői, istenek küldöttei vagy maguk az istenek, akik gyakran jelentek meg madár képében; Zeusz sas képében környékezte meg Hérát; Eneh ősanyánkat turul ejtette teherbe; a turul, a griff s az ölyü (kerecsensólyom) őshagyományunk szent, jövőtudó madarai. ("Miért vijjog a saskeselyű? Miért szállong a turul s ölyü - Hadintéző, baljós madár - Széles Dunának partinál?" - Arany János Keveháza).

Kérdés: miféle madarak hát, akik itt a hazatartó sereg fölött röpködnek? A kérdés indokoltságát a szöveg kirívó következetlenségei,; ellentmondásai jelzik. Valamennyi krónikás szöveg kiemeli, hogy a sasok úgy hemzsegtek a fákon, mint a legyek, noha köztudott ezt vadászatkedvelő pusztai őseink kiválóan tudták -a sas sohasem mutatkozik tömegben. Továbbá: nincs olyan sas a világon, amely vágómarhákat, lovakat ragadhatna el, téphetne szét; erre csak egyetlen madár lehetett képes, a mondabeli griff, a Napisten madara, azt aranyhegyek kincsét őrző szent ősmadár; eredetileg ez szerepelhet a mondában [ ha ez így van, úgy a hagyomány a griffes- indásokhoz (670) kapcsolódhat], krónikásaink azonban a hagyomány homályosulás, hagyományzavarodás folytán, vagy hangsúlyozottan pogány jellege miatt, tanácsosabbnak látták sassal felcserélni.

De akár sasok, akár griffek: az Ég büntetése ez. S nehogy bárki is azt higgye, holmi ijesztgetésről van szó csupán! A madarak a had élelmiszerkészleteit, élelmiszertartalékait pusztítják el, s megsemmisítik a lovas had legfőbb harci alapját, a lovakat is; a lovak nélkül (és élelem nélkül) maradt lovas had pedig egyaránt képtelen a támadásra és a menekülésre; a seregre nehezed kényszer tehát elementáris: vagy rögvest hazatérnek vagy kiteszik magukat a pusztulásnak. Másra nincs lehetőség. "Istentil is kisszirettetének"

Az óriásmadarak mondájának mágikus jelenetében vet tör ismét felszínre a hagyományromlás folytán széttöredezettnek, s így egyes elemeiben esetlegesnek tetsző, elmosódott hátterű meotiszi mondánk mögül az ős-csodaszarvas- monda búvópatakként rejtőző ága..Így válik itt hirtelen világossá újonnan előkerült, a Tarih-i Ungürüsz megőrizte ősgesztánk fényében -, hogy a Kárpát-medencei ős- szülőhazába való visszaköltözés indítékai és mozzanatai átszövik a magyarság egész őstörténelmét. Itt robban mindez az eszméletünkre, s itt, ezen a ponton, az óriásmadarak támadásának mondájánál válik mindez tudatossá, hiszen e roppant szárnyasok támadása az égiek megtorló csapása az eddigi késedelmeskedésekért. Ez a harmadik sürgetés. Isten igazának most már teljesülnie kell! "Istentil is kisszirettetének" - fűzi hozzá a történtekhez Csáti Demeter a Pannónia megvételéről szóló nagybecsű énekében.

Évezredek történetét egybekapcsoló monda

Alighanem már az eddigiekből is megállapítható, hogy a Tarih-i Ungürüsz őstörténeti anyagával olyan történetileg önmagát bizonyító hitelű láncszem került elő, amely a 896. évi honvisszafoglalást megelőző idők mindeddig töredezetten hézagos vagy éppen gyökértelennek tetsző eseményeit egyetlen szilárd eseménytömbbé, eseménytörténetté foglalja össze, méghozzá oly módon, hogy roppant időívet, időhidat alkotva évezredek történeti eseményeit tömöríti egyetlen törekvés, egyetlen cél köré, s ugyanakkor feltisztul, sajátos szétbonthatatlan egységgé szerveződik az a szokatlan és merőben ellentmondásosnak tetsző kettősség, amely őstörténetírásunkban oly sok feloldhatatlan zavar forrása lett: a töredékesen fennmaradt történeti és mondai elemek kibogozhatatlannak rémlő keveredése. Az ősgeszta anyagának kohéziós hatása mindezeket a vélt ellentmondásokat kiiktatja, feltárva, hogy nem egymást kizáró, de egymást kiegészítő, koherens erők működéséről van itt szó, s őstörténetünk kétsíkúsága egyfelől abból adódott, hogy írásos forrásaink megsemmisültek, másrészt, hogy ősidőkre nyúlnak vissza s így meghatározó a szájhagyomány szerepe; ebből fakad, hogy őstörténetünk kettős jellegű, történeti és mondai egyszerre; őstörténetünk tehát mondai jellegű, ősi népmondáink viszont történetiek. Annyira történetiek, hogy bízvást elfogadhatjuk őket élő szájhagyomány útján ránk hagyományozódott őstörténetnek (még akkor is, ha időnként egy-egy különleges véletlenek összejátszása folytán fennmaradt írásmű is - mint esetünkben az ősgeszta - belép a közvetítés láncolatába).

Ebből adódik őstörténetünk egy másik sajátossága: őstörténetünket szerkezetileg és tartalmilag egyetlen ősi monda foglalja egybe, a csodaszarvas mondája, illetve - mivel meotiszi csodaszarvas mondánk az ősgeszta Tarih-i Üngürüsz megőrizte két csodaszarvas mondájával egyetlen mozaikkockákként összeilleszkedő hatalmas mondafüzérré bővül -a csodaszarvas mondakör.

További sajátossága e mondai jellegű, mondákba foglalt őstörténetnek a példátlanul hatalmas időtartam. A mondai-történeti kiindulópont, miként láttuk, a vízözönt követő időkben uralkodó Nimród fiainak felcseperedése, záró szakasza pedig a 896. évi honvisszafoglalást követő évek A mondakör roppant időívének pillérei között tehát hosszú évezredek történése feszül.

Mindennek pedig egyszerűen hiába keresnénk mását. 25

A történelmi mozgatóerő különös volta

Még egy vonása van a mondának, amelyet szerfölött különösnek és rejtélyesnek minősíthetünk. Ez az irdatlan időt átívelő mondafüzér az üngürüsz népnek egy meghatározott területre való visszatérési törekvéseiről szól; visszatéréseinek évszázadokon, évezredeken át szakadatlanul megismétlődő és újra mi újra egymásra hulló, egymást követő láncolatairól. A visszatér akarása - amely a mondai őstörténet során mágikus jelkép természetfölötti hatalmak elrendelésének alakját ölti magára olyan elemi hatóerőként érvényesül itt, amelynek -a történ évezredei során - minden alárendelők.

Az ősmonda nem adja meg - legalábbis közvetlen formába nem -e valósággal természetfölötti, emberfölötti törekvés miértjét, amely - hogy az állatvilágba nyúljunk példázatért talán csak a mágikus állatvándorlásokhoz hasonlítható, a tengeri halak vándorlásához, kik ősmúltjuk ösztöneikben élő törvényei szerint mérhetetlen távolságokból is visszaúsznak születésük folyamvidékeire, még akkor is, ha útközben java részük elpusztul.

Valami hasonlóról volna szó? Az ősmonda szavakban nem ad választ s így ez a törekvés érthetetlenül rejtélyesnek és megmagyarázhatatlannak tűnik.

Miért e megátalkodott, évezredeken áttartó, már-már rögeszmés sóvárgás egyetlen helyre? Miért épp a Kárpát-medencébe? Miféle áldás, előny remélhető itt? Miféle jó, amit más terület, más haza nem tudna megadni?

Kárpát-medence! Népek átjárója, országútja, ütközőhelye. Vérzivatar és pusztulás. Föld, mely szivacsként beissza az itt élő népeket. Föld, melyet más népek sietve odahagytak. Miért hát e ragaszkodás?

Fönt a kietlen, fagyos északon laktak talán s napfényes, melengető déli tájra vágyódtak? Jóformán épp fordítva. A Pontusi tenger mellékéről jöttek, a meotiszi tenger öbleiből, Perzsia határairól.

Hegyektől övezett, jól védett földnek sejtették? Meotisz, amelyet egyetlen gázlón át lehetett megközelíteni, sokkalta védettebb volt.

Szép vidék Pannónia? Vannak talán még szebbek. Jól termő, gazdag ország? Akadnak gazdagabbak.

Valamikor itt éltek s egy ideig övék volt ez a föld?

Mit számít az? Hány olyan nép van a földön, amely még nem cserélt hazát? Európa csaknem valamennyi népe messziről jött, más égtájak alól, s mégis, egyik sem vágyik vissza régi honába.

Vagy tán hontalanul éltek, örök űzettetésben s végre hazára vágytak, országra, mi övék?

Ez sem áll. Hatalmas, tágas területeket, nagy országokat bírtak békében, biztonságban. Hogy csak néhányat soroljunk fel közülük: bírták a Perzsiával határos részeket, Meotiszt,

Szkítia mérhetetlen füves síkságait, Levédiát, Etelközt.

Mi az oka hát, hogy valamennyi felsorolt és fel nem sorolt haza közül mégis mindenhonnan a Kárpát-medencei hazába vágytak vissza, és soha máshova; soha a nimródkori Perzsiába, se Perzsia határszéleire, se a Meotiszba, se Szkítiába, se Levédiába, se Etelcuzube.

Valamennyi volt hazájukat az ősgeszta tanúsága szerint csupán átmeneti, előkészületi terepnek tekintették a visszatéréshez. Pedig Meotiszban háborítatlan volt az élet, s Szkítia, melynek hegyeiben krónikásaink szerint az aranyat őrző griffek tanyáztak és kristályköveket sodortak a patakok, ürömfűtől szagos térségei pedig a száguldó ménesek sokaságával eszményi hazát adott; eszményi hazát kínált.

Miért nem maradtak hát régebbi hazáik valamelyikében? S miért nem vágytak vissza soha amazokba? Mert ennek sehol semmi nyoma, noha történeti tények tanúsítják: egyetlen volt hazájukhoz sem fűzték őket nyomasztó, sötét emlékek, keserű tragédiák, szégyenletes bukások, vereségek emlékei. Ellenkezőleg: e hazák valamennyijében virágzottak és sokasodtak, biztonságban és hatalomban éltek, a Kárpát-medencei hazában pedig, e népek keresztútján mind újra elvéreztek.

És még valamit: az emberi eszmélet -a népek eszmélete is -a feledés birodalma; távolság és idő letörli az emlékezetből az átélt szépet is, a szenvedélyeket s a vágyakozást is. Mi az oka hát, hogy a magyarok eleinek hazavágyódása, ahelyett, hogy az idővel enyhült volna, csak erősödött?

Ha a ragaszkodás nem csitul az idővel, úgy a ragaszkodás okának mélyrehatónak kell lennie.

A csodaszarvas mondakörből akarva, nem akarva fantasztikus jelenségként lép elénk egy nép, amelyet évszázadokon, évezredeken át egyetlen legfőbb törvény, egyetlen akarat mozgat: visszatérni Pannóniába! Nimród két fiától, Magortól és Hunortól gyűrűző hullámzásban, mind újra feltolulva, istenek parancsára, mindenét odahagyva, Pannóniába vissza.

S nem elég a Tarih-i Üngürüsz megőrizte ősgeszta, nem elég a három külön mondából összeálló csodaszarvas mondakör! Még akad egy mondakör, amelynek ugyancsak a Kárpát-medencei hazába való visszatérés a tárgya. Ezúttal azonban a visszatérés nem a valóságban, nem a földön, de az égen át történik, égre írt ígéret formájában: a Csaba-mondakör ez s a Hadak Útja monda. Csaba, Attila legkisebb fia, a nagy égi folyón, a csillagporos égi utakon tér majd vissza népe segedelmére. S teljesen mindegy, hogy transzcendens; valóságfeletti hiedelem: mégis mondai tény, amelyet a mondai elemzésnek, jelképkutatásnak tanulmányoznia kell.

Mi ez? Ősi beidegzettség? Vak ösztön? Megmagyarázhatatlan törekvés? Valamiféle különös, ősi hazaszeretet, mely minden más hazát elejt, felejt, csapán egyhez tapad abajgó gyötrelemmel?

Mi lappang e legyűrhetetlen törekvés mögött?

Aligha kétséges, hogy itt valami mélységes mély titokvár felderítésre.

Honfoglalások vagy honvisszafoglalások?

László Gyula elévülhetetlen érdeme a kettős honfoglalás elmélete, hiszen ezt az egyszeri honfoglalás elméletével szemben érvényesítette, amely a Bach-korban vált uralkodóvá. Krónikás hagyományaink ugyanis általában két honfoglalásról szólnak (közvetve Anonymus is: Árpád Attila örökébe lép). Kézai Simon például így fejezi be a hunok történetének ismertetését: "Vége az első könyvnek a bejövetelről. Kezdődik a második könyv a visszajövetelről." A Képes Krónika: "hadd lássuk most, mikor tértek vissza újból Pannóniába, kik voltak a visszatérők kapitányai..." A Chronica Hungarorum csaknem szó szerint ismétli ezt: "lássuk most, mely időben tértek vissza másodszor, s kik voltak a visszatérők kapitányai..." Thuróczy János: "A magyarok krónikája második része szól a magyaroknak Pannóniába való visszatéréséről..." Székely István is a magyaroknak második bejöveteléről szól világkrónikájában. S hogy nagyot ugorjunk előre az időben, ideiktatjuk az 1849-1850. évi hármas Kis Tükör idevágó párbeszédes részletét: " 
K. Kiktől származtak a magyarok? 
F. A szittyáktól.

K. Hol laktak régebben? 
F. Ázsiában napkelet felé.

K. Hány ízben jöttek ki Magyarországba? 
F. Három ízben, elsőben hunok, másodszor Vár-Hunok vagy avarok és harmadszor Magyarok neve alatt jöttek ki"

Krónikásaink tehát, pontosabb kifejezéssel élve, nem annyira két honfoglalásról, mint inkább visszajövetelről, visszatérésről, második bejövetelről szólnak, szerintünk nagyon helyesen, hiszen ha már megtörtént a honfoglalás, a következő beáramlási hullámoknál valójában inkább visszajövetelről, honvisszafoglalásról, visszatérésről, visszaköltözésről beszélhetünk, s nem használjuk munkánkban a honvisszafoglalás megjelölést.

László Gyula nagy értékű elméletében az a forradalmian hogy ő az avarok 670. évi második hullámát, az úgynevezett griffes-indások bejövetelét jelöli meg első honfoglalásként.