1893 április 29.-én Tárcsón született, Torontál vármegyében. Pancsován  érettségizett, orvosi diplomáját Budapesten szerezte 1920-ban, működését a nyíregyházi kórházban kezdte.

1921-től 1944-ig Érd orvosa, valamint a posta és az uradalom orvosaként tevékenykedett, egyben az O.T.I. MÁV orvosa is, ellátja a környező településeket szükség esetén, kiemeltem Százhalombattát.  (Pályafutása kezdetén a körorvos Dr.  Milhoffer Ignác.)

Betöltötte a kaszinó alelnöki tisztjét ,  valamint a Levente Egyesület elnöke.  

Az I. Világháborúban 28 hónapig volt a tűzvonalban. Mint Egészségügyi hadnagy szerelt le.

(Így ismert a Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város általános ismertetője szerint.)

1926-ban a mohácsi csata 400. évfordulójára Ő és SJ Páter Müller Fülöp, valamint Baranyai Nándor főjegyző kezdeményezésére állíttatott fel az az emlékmű, mely a Római út és a kastély feljáró sarkán hirdeti II. Lajos király , valamint a lengyel segédcsapat érdi tartózkodásának emlékét.

Számos helyi polgári kör, világi és egyházi énekkar létrehozásában működött közre.

Kezdő orvosként ,  Polákovits Fábián Fő utcai házában lakott, és itt rendezte be rendelőjét is. Kezdetben gyalog járt betegeihez, később egy lovas hintón közlekedett. Aztán gépkocsit vásárolt magának, ami az akkori viszonyok között kuriózumnak számított.

Páratlan munkabírás és sokoldalú tevékenység jellemezte. Sportolt és támogatta a Szapáry Péter érdi foci csapatot, zongora kísérettel a különböző rendezvényeken énekelt, a templomban gyakran orgonált. Kitűnő diagnoszta volt, felismerte a lappangó bajt is. Már megjelenése is gyógyulást jelentett, ahogy piros pozsgás mosollyal megjelent. Bizalmat és reményt árasztva, még a haldokló is életkedvet kapott tőle. Így emlékszik rá vissza Dr. Kerékgyártó Imréné (Nógrádi Erzsébet (Buci néni).

Később a Fő utcán Fülöp városban felépítette saját családi házát, melynek alagsorában orvosi rendelőt, kisebb műtőt és röntgent rendezett be. A műtőt és a rendelőt a II világháború alatt sokáig használták folyamatosan átvonuló hadtestek sebesültjei gyógyítására,  lakosság ellátására.

A nyilas hatalomátvételkor családjával együtt külföldre távozott, 1957 február 24,-én Göttingenben  hal meg. A háború után házát beállamosították, majd itt működött a város rendelőintézete, annak lebontásáig. A róla és munkásságáról megemlékező hálás érdiek a Városszépítő és Honismereti Egyesület kezdeményezésére táblát helyeztek el a rendelőintézet falán.

Érd Megyei Jogú Városa  ezt e területet jelülte ki az új rendelőintézet felépítésére, így a ház lebontásra került. Dr. Veres Judit doktornő, helyi képviselő javaslatára az újonnan megépült egészségügyi központot  Dr. Romics László nagyhírű érdi születésű Budapesten praktizáló orvosról nevezték el.

Reménykedünk abban, hogy tiszteletből az épület falán helyet kap

Dr. Medved János eltávolított emléktábla is.

Medved János személye elevenen él a történelmi Érd lakónak szívében, híre szájról szájra terjedt, a szegények orvosaként tisztelik, ki sokszor a gyógyszereket kiváltva ingyen vitte szegénységben lévő betegeinek.

A II. világháború alatt a bombázások során a veszélyekkel nem törődve sietett ellátni  és összeszedni a sebesülteket. Ezalatt az időszak alatt asszisztensnője Monostori Erzsébet (Kaposi Sándorné) és Monostori Béláné ( Ábel Viktória) bábaasszony volt a segítségére.

Források:

Dr. Kerékgyártóné Nógrádi Erzsébet

Kaposiné Monostori Erzsébet, Monostori Béláné (Ábel Viktória)

 Polákovits család visszaemlékezései

ÁA

Üngürüsz és az erdei homály -Legenda, ami már nem legenda?

Magyar Titkok, Madzsar Tarihi III. rész.

Honvisszafoglalások az ősgeszta tükrében

A honvisszafoglalások rendje a Tarih-i Üngürüsz megőrizte ősgeszta adalékai alapján a következőképpen módosul:

1. Őshonfoglalás: az emléktelen ősidőkben.

2. Első honvisszafoglalás: Nimród életében, kevéssel a vízözön után.

3. Második honvisszafoglalás: i. sz. 373-ban. 4. Harmadik honvisszafoglalás: 896-ban.

Az első honfoglalás megtörténtére az ősgesztának abból adatából következtethetünk, hogy a még Nimród életében ide érkező hunok már "velük azonos nyelven beszélő népet" talál itt. De közvetett bizonyítékot szolgáltat már maga az első monda csodálatos vadjának küldetése is, mert mi másért renden el a természetfölötti hatalmak, hogy az őstestvérpár és népe 1 tőzzék vissza Pannóniába, ha nem éppen azért, mivel "vele azonos nyelven beszélő" nép él ott; valójában tehát a hazájukba való visszatérést rendelik el az égiek.

Az őshonfoglalás időpontjára az ősgeszta nem nyújt semmilyen támpontot.

A Nimród fia Hunor személyes vezetésével történő első visszaköltözés vagy honvisszafoglalás mondai tényeit fentebb már érintettük. Az esemény időpontja csak hozzávetőlegesen jelöl tő meg (i. e. 12000-8000).

A második honvisszafoglalás évezredekkel később, i. sz 373; táján történik Kattar (Kádár) fővezér irányításával. Kattar hunjai ugyanúgy itt találják a "velük egyazon nyelven beszélő" üngürüszöket.

A harmadik honvisszafoglalás Árpád szerdár (vezér) és kapudán (kapitány) vezérletével zajlik le. Történelmi tények tanúsítják, hogy Árpád honvisszafoglalói hazánkban "velük azonos nyelven beszélő" hun, avar, székely, szarmata, besenyő stb. népeket találnak, valamint az avar birodalom szétverése után beköltözött bolgár-szláv (blak) néptöredékeket, kik bizánci-bolgár hatalmi szervezetek irányítása alatt állnak.

A Tarih-i Üngürüsz e tényei alapján rendkívül érdekes megállapításokat tehetünk: a) A legutóbbi időkben - László Gyula tudományosan megalapozott elmélete előtt -a betelepülések száma mindössze egyre sorvadt. b) Pár évszázaddal előbb, középkori krónikásaink két betelepülésről szóltak. c) A krónikáinkat évszázadokkal megelőző ősgeszta már négy betelepülésről tud.

Egy leszálló ívű görbe alakul ki tehát a szemünk előtt, s ez a tendencia - mivel, legalábbis eredőiben, ösztönszerű - természetesnek vagy éppen szükségszerűnek fogható fel. A sorvadás -a betelepülések számának csökkenése a köztudatban - oka kézenfekvő s mondhatnánk dramaturgiai: a cselekményismétlődésektől való irtózás, illetve a cselekményismétlődések kerülése; elemi fokon minden dramaturgia ezen alapszik (s ki tagadná, hogy a mondaképződésben, történetírásban is működnek dramaturgiai erők?). Az ismétlődő cselekmények előbb-utóbb óhatatlanul eggyé olvadnak a kollektív emlékezésben.

Következésképpen, ha még egy lépcsővel visszább mennénk az időben, ha előkerülne egy, az ősgesztát megelőző ősgeszta, abban több betelepülés szerepelne.

Feltevésünk helyességét maga a Tarih-i Üngürüsz is igazolja: miként ez iménti összefoglalásunkból megállapítható, az ősgeszta meglehetősen hiányos képet ad a visszaköltözésekről; hiányzik például az 568. évi és a 670. évi avar visszatelepülés is.

Fentieken kívül még más hiányok is felfedezhetők. Mielőtt azonban tovább szélesítenénk a visszatelepülések körét, talán helyénvaló megjegyeznünk, hogy az érintett népek rokonságának fokát az ősgesztánál lazábban fogjuk fel. Az ősgeszta hangsúlyozottan azonosnak veszi a kárpát-medencei őslakosságot Nimród fiának, Hunornak népével, ez utóbbit pedig az üngürüszökkel, azaz hungarusokkal, magyarokkal; mi magunk azonban, a rokonság fogalmát a lehetőségig kitágítva, a jelenségelv logikai struktúrájának kihántása érdekében az alábbiakra szűkítjük a "rokonság" kritériumait: rokonnak tekintendő minden olyan nép, amely a) bizonyíthatóan szkíta jellegű; b) katonai megjelenésében az úgynevezett "lovasnomád kultúra" jegyeit viselte (ez ugyanis nem zárja ki, mint régebben vélték, a letelepültséget és a földművelést); c) a Meotisz környékéről, Szkítiából indult ki; d) útjának végcélja a Kárpát-medence volt.

Meglehet, hogy e "rokonítási" metódus kissé szokatlanul hat, kivált, mert szándékosan elhagytuk az efféle rokonításoknál elengedhetetlennek tartott antropológiai, etnikai, nyelvi szempontokat (ezek tisztázása egyébként eddig a legritkább esetben sikerült). Mi azonban szerényebb célt tűztünk magunk elé: csupán e népek csoportosítására törekszünk, és ennek meghatározására e kritériumok tökéletesen megfelelnek; mi több, segítségükkel nemcsak e népek csoport-jellege, de áramlásaik mindeddig feltáratlan belső törvényszerűségei is kivetíthetők.

Ennek értelmében az ősgesztai honvisszafoglalások rendje a következőképpen módosul:

I. Ősfoglalás Üngürűsz nép Meghatározatlan ősidőben 
2. Első honvisszafoglalás Hunor népe kb. 12 000-8000 
3. Második honvisszafoglalás Ősszkíták i. e. VII. sz. (Agathyrsek?) 
4. Harmadik honvisszafoglalás Szarmaták i. e 30-10 
5. Negyedik honvisszafoglalás Hunok i. sz. 373 
6. Ötödik honvisszafoglalás Avarok 568 (Várhunok) 
7. Hatodik honvisszafoglalás Avarok 670 (griffes-indások) 
8. Hetedik honvisszafoglalás Magyarok 896

Talán fölösleges mondanunk: ez a táblázat is hiányos. Nem esett szó például többek között a budisokról, akiket Hérodotosz is nagy népnek nevez, a palócokról, besenyőkről, jazygokról (jászok), csángókról, akiknek ős-betelepüléséről a helynevek tanúskodásán kívül úgyszólván semmit sem tudunk, továbbá a dákokról vagy danákról, akiknek etnikai hovatartozása vitatott, noha bizonyos jelek, a fentebbi csoport-kritériumok, őket a szkíták közé sorolják. Bizonytalan az agathyrsok elhelyezése; beköltözésükre nincs megbízható adatunk. Számolnunk kell továbbá egy évszázadokkal korábbi jász és szarmata beáramlással; az ősi Szerémség (szirmium) és a dák főváros neve - Szarmiszegetuza - arra utal, hogy a szarmaták betelepülése megelőzte a dákokét.

Szkíta népek egymást követő hullámai - vallja a história. Üngürüsz népének egymást követő hullámai - vallja az ősgeszta.

A honvisszafoglalások békés jellegéről

A Tarih-i Üngürüszből kikövetkeztethető első betelepülés olyan régen történt az ősidőkben, hogy csak ősfoglalás lehetett; senkinek, semmiféle népnek ellenállásába nem ütköző vértelen betelepülés, szűzfoglalás.

Mindez teljes összhangban van későbbi krónikáink adataival, de néphagyományainkkal is, ősi népköltészetünk számos terméke, így például a Kőműves Kelemenné ősballada is félreérthetetlenül szűzfoglalásra utal.

Vértelen volt a második betelepülés is, amelynek időpontját közvetlenül a vízözön utánra tehetjük. Erre mutat, hogy ősgesztánk mindössze egyetlen félmondattal intézi el ezt az óriási fontosságú eseményt, azzal, hogy Hunor, hadseregével egyetemben "Pannónija tartományába költözött" jószerivel adattalanok a Hunor korától az időszámításunk IV. századáig lezajlott betelepülések, illetve visszatelepülések is; Ideértve az ősszkíták, pannonok, szarmaták stb. honvisszafoglalásait is. Az ősgeszta nem szól ezekről.

Hasonlíthatatlanul bővebbek ismereteink az időszámításunk szerinti N. századi (373. évi), táblázatunkban negyedikként feltüntetett honvisszafoglalásról.

Középkori krónikáinkat forgatva azonban egy szerfölött különös hiány ötlik itt a szemünkbe, olyan hiány, amelyre történetírásunk ez idáig még fel sem figyelt: a 373. évi hun honvisszaszerzés kezdeti szakaszának, első felének teljes hiánya. Ismert krónikáink jószerivel egyetlen szóval sem emlékeznek meg erről, hogy mi történt ebben a szakaszban, és miként zajlott le a hunok beköltözése az Etelköztől, illetve Moldovától a Tiszáig való betelepülése - csupán Kézainak van egy erre utaló meg jegyzése -; annál bővebben ecsetelik viszont a második szakasznak a Duna vonalától nyugatra zajló fegyveres eseményeit.

Különös, hogy ez a különös hiány nem tűnt fel senkinek. Reméljük, a továbbiakban itt is sikerül nyomra bukkannunk s megfejtenünk a talányt.

De lássuk Kézai említett megjegyzését.

Miután beszámol róla, hogy a hunok "kibontott zászlókkal megindultak, átvonultak a besenyők és fehér kunok tartományán, majd benyomultak Szuzdalba és a Fekete Kunok tartományába", a következő megjegyzést teszi: "kárvallás nélkül a Tisza folyóig értek".

Kárvallás nélkül, vagyis harc nélkül értek a Tiszáig; sehol sem találtak fegyveres ellenállásra.

Ámde sem Kézai, sem a többi ismert krónikánk nem szól arról, miként történt a hunok betelepülése a Délkelet-Magyarországba, Erdélytől a Dunáig? Kézai még magát Erdélyt sem említi, jóllehet számunkra éppen ez ígérkezik a hun beköltözés legrejtélyesebb szakaszának; s nem csupán azért, mert a legizgalmasabb rendszerint az, amit elhallgatnak, de mert nyilvánvalóan ez az első szakasz döntötte el a betelepülés egészének kimenetelét.

A magyarázat csak az lehet: az első szakaszról nem volt mit beszámolni, ez a szakasz békésen, eseménytelenül zajlott le; az ezen a területen élő lakosság nem tanúsított semmilyen ellenállást. Ezt erősíti meg Kézai fentebbi megjegyzése is: a terület őslakói nem fogtak fegyvert a hunok ellen. Ennek kézenfekvő oka pedig nyilvánvalóan az, hogy a hunok "velük azonos nyelvet beszélő népet" - rokonnépet találtak itt.

Mindehhez még hozzá kell vennünk a 373. évi honvisszafoglalás egy másik fontos sajátosságát, amely ugyancsak elkerülte kutatóink figyelmét: a Duna vonalán túl folyó harcok is kizárólag az országot megszálló rómaiak és germán szövetségeseik ellen folytak.

A lakosság ellenállásáról sehol nem történik említés.

Nem lehet vitás: a helybeli lakosság a maga teljes egészében kimaradt a védelmi harcokból.

A megszállók és a lakosság közti ellentétre - legalábbis nagyfokú bizalmatlanságra - utal a Tarih-i Üngürüsznek az a meg jegyzése, miszerint az őslakos) üngürüsz nép panasztevői a (római) helytartóhoz járultak, az azonban megtagadta, hogy fegyvert adjon kezükbe.

Természetesen az sem tekinthető véletlennek, hogy a fegyveres harcok kizárólag a Dunántúlon folytak, ez is arra utal, hogy a római megszállóknak népi bázis hiányában csupán itt lehetett némi reménye a fegyveres ellenállás megkísérlésére.

Mondanunk sem kell, a nyugati hírforrások sem emlékeznek meg a hunok bejövetelének első szakaszáról.

Érthető, ha ilyen körülmények között rendkívüli a Tarih-i Üngürüsz beszámolójának jelentősége. Magát az egész beszámolót a hazatalálás öröme és békessége hatja át.

Megtudjuk, hogy a beköltözést megelőző három havi pihenő után: "Hunor népe hirtelen lovon termett s mint egy tengeráramlat rázúdult Erdel tartományára.

Amikor az említett tartományt széltében-hosszában bejárták, látták, hogy minden zuga maga a paradicsomi kerteknek és az Édenkert rózsás berkeinek egy-egy mintapéldánya, minden oldalról folyóvizek csobogva folydogálnak, minden táján magas ciprusok jelennek meg, körös-körül tele virágokkal, és az a síkság tele gyümölccsel, úgy, hogy a minden oldalról árnyékot vető fák a kaméleon minden színében mutatkoztak. Egy síkság, amely paradicsomkerthez hasonló s melynek leírására a nyelv nem képes. Azon a vidéken annyi arany és ezüstbánya van, amennyi a többi tartományokban összesen sincs; sehol nem lehet annyit látni és hallani. Önkéntelenül megkedvelték Erdelt, parancsukat és kormányzásukat rákényszerítették, de nagyon meggondolták, hogy az arany- és ezüstbányák révén kincseket lehet szerezni.

Hunor népe a Tisza nevű híres folyóvíz partján azonnal hazát alapított és kincsek gyűjtésével foglalkozott, mivel hogy Hunor népe az erdeli tartományban, de a Tisza partján telepedett le és uralkodott. A Tisza folyót azonban állandóan átlépték és támadásokat intéztek Pannónija tartományába, ahol mindenféle kárt és sérelmeket okoztak, azután visszatértek, átkelvén az említett folyón, megpihentek.

Ilyen módon sokszor átkelvén Pannónija tartományát megtámadták és annak az országnak kárt és veszteséget okoztak."

És itt a Tarih-i Üngürüsz félreérthetetlenül utal rá, hogy a 373. évben betelepülő hunok a saját népüket találták itt, s az özönvíz után betelepült üngürüsz őslakossággal egyesülve indították meg a nagy hadjáratot a Dunántúl erődítményeiben meghúzódó római-germán megszállók kiverésére: "Végül a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem (Perzsia) padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le."

Miként az ősgeszta fentebb idézett beszámolóiból tudjuk ez a letelepülés még Nimród életében, közvetlenül a vízözön után történt. A hungarusok vagy üngürüszök népe tehát már a vízözön óta itt élt a Kárpát-medencében; illetve már a vízözön előtt, hiszen Hunor népe már akkor is visszatelepült.

Kár volt talán mégis az ősgesztát elfedezni és újra meg újra elfedezni, mert mindez felbecsülhetetlen kincse nemcsak a magyar őstörténetnek, de az európai népek őstörténetének is.

A hunok - és a hunokkal rokon népek - sorának, a vízözöntől tartó betelepüléseinek, visszatelepüléseinek békés jellege (a helyi lakosság vonatkozásában) a 896. évi árpádi betelepülésre is áll. Az őslakosság szemszögéből Árpád honvisszafoglalása is békés jellegű volt, hiszen ellenállásra, fegyveres harcra csupán ott került sor, ahol az avar birodalom szétzúzása utáni hatalmi vákumot kihasználva betelepült bolgárszláv (blak) fejedelmek és gyülevész fegyveres csapataik ellenállást kíséreltek meg, ámde még ezek a fegyveres összecsapások is rövid lejáratúak voltak. Az egyetlen nagyobb ütközetet az ugyancsak bolgárszláv Szvatopluk segítségére érkező hatalmas görög-bolgárszláv hadakkal vívták Árpád honvisszafoglalói.

Végigtekintve az elmondottakon, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: mi a magyarázata a titkok e hosszú sorának?

Honnan a két ősi, eddig ismeretlen csodaszarvas-monda, amellyel csodaszarvas hagyományaink széles mondakörré bővülnek? Honnan ered és miképpen őrződött meg a középkori krónikásaink által sem ismert őstörténeti tények, elemek sora? Honnan a mágikuskori jelképi gondolkodásra utaló jelképes beszéd gazdag áradása? Hiszen az effajta jelképi beszédtől, amely elmélyülést kíván, annyira elszoktunk, hogy alig-alig értjük. Őstörténeti múltunk milyen, mindeddig feltáratlan és ismeretlen szakaszába vezet vissza bennünket ez a geszta?

Ősgesztánk még a kereszténységre térítés előtti korban keletkezett

Mint tudjuk, Domanovszky Sándor középkori krónikáink anyagának egybevetése, elemzése, szövegösszefüggései alapján kikövetkeztette, hogy léteznie kellett egy közös ősforrásnak, egy XI. századi gesztának.

Nos, a Tarih-i Üngürüsz őstörténeti részében megőrződött ősgeszta jó századdal, másfél századdal korábbi a kikövetkeztetett XI. századi gesztánál; azonban semmi esetre sem azonos vele, hiszen ez a geszta középkori krónikáink előtt is ismeretlen volt, tehát nem szolgált és nem szolgálhatott ősforrásul.

Ez a másfél évszázados korábbiság azt jelentheti, hogy gesztánk még az ősvallás teljesérvényűségének korában keletkezhetett, mélyen bent a "vezérek" korában, tehát még a latin írásra való áttérés előtt. Így hát eredeti formájában rovásírással kellett följegyeztetnie, ezt írták át később, az ősvallás emlékei kiirtásának századaiban, latinra, hogy így netán több esélye legyen a megmenekvésre. Tudjuk, korai rovásos emlékeink kivétel nélkül áldozatul estek az inkvizíciónak.

Vegyük hát sorra a bizonyítékokat.

A Tarih-i Üngürüsz két csodaszarvas mondája őskorból származásának bizonyítékai

E két monda őstörténetünk tényeivel való pontos illeszkedése, időrendi és területi egyezései, szerves

tartalmi- történeti-mondai összefüggései közismert meotiszi mondánkkal sokrétűen és meggyőzően tanúsítják, hogy mindhárom mondánk egyetlen közös tőből, közös ősforrásból sarjadt, s így egyikük sem lehet idegenből való átvétel.

Ámde még e mondák különbözéseiről, eltéréseiről is kimutatható a közös eredet ténye, s így - bármilyen furcsa is ez - még az; eltérések is az együvé tartozást és közös eredetet tanúsítják.

Érthető az is, hogy a három mondaváltozat fennmaradásának egyik fő előfeltétele éppen a rejtve maradás volt, hiszen korai közismertté válásuk elkerülhetetlenül egységesítette volna őket; ettől az ősgeszta teljes rejtekben tartása óvta meg a mondaváltozatokat.

Hogy a két monda által megőrzött őselemek jelentőségét megértsük, tekintsük át még egyszer korhatározó jelentőségű mozzanatait.

A csodálatos vad felbukkanása és eltűnése, alakjának, kilétének felismerhetetlensége, menekülési iránya és eltűnésének módja. Az őstestvérpár szentélybe húzódása.

A meotiszi cselekmény megkettőződése.

A Pannóniába való visszatérés természetfölötti hatalmak általi elrendelése.

Úgy véljük: vitathatatlan, hogy mindezek olyan ősi, mágikus hiedelemvilágban gyökerező, jelképi jelentőségű elemek, melyek már a XI-XII. század emberének sem voltak könnyen felfoghatóak, nemhogy a geszta megtalálása kora (XVI. sz.) vagy éppenséggel a ma betűtengerben fuldokló emberének.

Következésképp Mahmud - dicséretére mondva -a történeti hűség megőrzésére törekedve, olyan ősidőkből származó jelképes szövegeket mentett át számunkra, miket ő maga sem értett s nem fogott fel teljesen.

Adatok egyéb őskori kódexeinkről

Kereszténységre térítés előtti magyar-hun kódexek létezésére más bizonyítékaink is varrnak Ezek kultúrtörténeti jelentősége természetesen óriási.

Tekintve, hogy ez a kérdés külön tanulmányt igényel, itt csupán néhány utalásra szorítkozunk, ősműveltségünk és ősi írásbeliségünk bizonyítására. "Megvolt a régi magyaroknál is az írás mestersége - vallja Bod Péter -, mint szintén más nemzeteknél. Bérosus, aki élt a Krisztus születése előtt 284-dik esztendőben, Antiókus Sóter idejében, kinek könyvét is ajánlotta, azt hagyta írásban, hogy ő a maga Históriáját szedegette káldeusok és sciták könyveiből: a scitákon közelebbről értetnek a magyaroknak régi eleik is, kik napkeleten s a szomszéd tartományokban laktanak Ami írásai voltanak a régi magyaroknak, azok úgy jártanak, mint más nemzeteknek írásaik; az idő és a sok pusztító hadakozások megemésztették." (Bod Péter: Magyar Athénás, 242.)

Másik nagy tudósunk, Bél Mátyás egészen a vízözönig viszi vissza eleink írásbeliségét: "...a szkíták akkor már szükségképpen használtak írást, már csak azért is, mert Noé maradékaihoz legközelebb Lévén, vallásukban és irodalmukban is osztoztak".

Kereszténység előtti hun hősénekeket tartalmazó kódex létezéséről tanúskodik a Nibelung ének függelékéül szereplő Klage (Panasz, Gyászdal). Eszerint a Géza fejedelem esztergomi udvarában rendszeresen énekelt, a hunok vitézi tetteiről szóló hősénekeket Piligrin passaui püspök íratta össze. Maga Piligrin tudósít erről bennünket a Nibelung eddigi magyar fordításaiból kihagyott Klage-ban: "Ezért küldöm most tollnokom Hunországba, ahol, tudom,

E kor számos emléke él, 
Nagy kár volna elvesztükért, 
Mert ennél nagyobb esemény 
Nem zajlott még e földtekén."

Ez a Piligrin püspök által összeíratott, hunkori hősénekeket, népmondákat tartalmazó kódex hiteles adatok szerint egészen a XVI. századig fennmaradt.

Venczel Gusztáv neves tudósunk A magyar nemzet hősmondáiról című értekezésében arról számol be, a passaui könyvtár 1245-ben készült jegyzékét is felhasználva, hogy a latin nyelvű kéziratot még a XVI. században is őrizték. "És...ezután Piligrin, hun azaz magyar elbeszélések után valóban fel is jegyeztette Konrád írnokával egy latin könyvben a hun-magyar mondákat, mely könyv után készült aztán a német költemény" (a Nibelung). "A XVI. századból pedig bizonyítja Hund Wigulejus, hogy Piligrin passaui püspök az akkor Ausztriában is tanyázó avarok és hunok tetteit jegyeztette fel írásban, s hogy ó (Hurd) Brunn várában az Altmühl mellett találta ezen kéziratot. Ajándokul nyervén azt Ortenburg Joachim gróftól, Hund azt azután 1575. letette a bajor hercegek könyvtárába.

Mindezen bizonyságokból napfénynél világosabb már, hogy Piligrin passaui püspök, midőn a keresztény vallásnak hirdetésével foglalatoskodott a magyaroknál, följegyeztette ezeknek szóbeli és mondai hagyományai után azon tudósításokat, melyek őseink hun származásáról és Etele, a nagy hun királyról még megvoltak; s hogy azután későbbi német költők használták, ezen jegyzeteket Etele személye, hatalma és udvartartásáról, leírásaikban. Észrevehetni ezt már a X. századból származó Waltharius latin költeményben; de sokkal inkább még a Nibelungdalban, és mindazon német költeményekben, melyek ennek nyomán készültek a XIIL, XN. és XV. században, p. o. Biterolf, Dietrichs Flucht, Rabenschlacht, Ecken Ausfahrt stb.

És valamint egy részről magyarázatot nyer ezáltal a német középkori irodalomban Etzel hun királynak egészen sajátságos; és minden egyéb személyekétől nevezetesen különböző felfogása; így viszont W ás részről IX. századbeli régi nemzeti hősmondánknak megismertetésére is új út nyelik előttünk; alaposan lehet következtetéseket vonni a német középkori költeményeknek Ethelét és a hunokat illető adataiból azon tudósításokra, melyeket e tekintetben őseink mondái foglaltak magukban: (Venczel Gusztáv A magyar nemzeti hősmondáról, 51)

E roppant fontosságú kódexnek azonban azóta nyoma veszett. Utánajárásunk a passaui könyvtárnál nem vezetett eredményi nemleges választ kaptunk, nem tudnak a kódex hollétéről.

Miként veszhetett-tűnhetett el a XVI. század végétől (1575 után), illetve a XVII. század elejétől egy ilyen ősrégi kódex passaui könyvtárból, nem tudni. Mielőtt az idő múlásában és hadieseményekben keresnénk magyarázatot, arra kell gondolnunk, hogy az emberiség emlékezetének kincses tárházait nem annyira a fenti tényezők, mint inkább a tudatos nyomtalanítás szándéka fosztotta meg pótolhatatlan értékeitől.

Reméljük mégis, hogy a jelzett őskódex nem jutott erre a sorsra, nem semmisült meg, csak lappang s valamelyik zugból mégiscsak előkerül; nem osztozik végérvényesen a többi magyar ősvalláskori kultúrkincs sorsában.

Mostoha idők vad kezei

Nemcsak a Piligrin-féle hun-magyar kódex veszett el. Seregestül tűntek el olyan könyvek, kódexek, amelyek az elsüllyedt ősvilágról számot adva, felbecsülhetetlen kincsei, éltető forrásai lehetnének az emberi szellemnek, az emberiség önmagáról való emlékezetének. Sajnos még ma is napról napra kapjuk a híreket, méghozzá nem is távoli országokból, hogy az eszmélettörlők, emlékezetirtók még napjainkban is működnek, s régi kéziratok, okiratok, levéltárak egész sorát semmisítik meg; hogy ily módon gyökerestül kitépjék népek őshonosságának bizonyítékait és meghamisítsák, eltorzítsák az emberiség önmagáról való tudását, emlékezetét.

Így volt ez, sajnos, már az ókorban és a középkorban is, s az irtózatos, szisztematikus kultúrapusztításnak mi magyarok vagyunk a legfőbb kárvallottjai. Hosszú évszázadok, évezredek páratlan értékű kultúrtermére ment veszendőbe a megszállott inkvizítorok kezén, s egész korokat tettek arctalanná és emléktelenné, mintegy kitörülve küzdelmes korok minden gyümölcsét népünk és az emberiség eszméletéből.

Ki tudná feltámasztani ezeket a kincseket? Ki tudná követni akárcsak az eltűnt könyvek, kódexek sorsát? Ki tudná nyomon követni, mit pusztított el a más népek létére törő rossz szándék, az emberi tudatlanság s a céltalan vandalizmus? Sa kultúrapusztítók valójában maguk is áldozatok. Gondoljunk Szülejmán katonáira, akik az ősi magyar koronázó városban, Székesfehérvárott télvíz idején halomba hordott ősi pergamentekercsekkel és kódexekkel - voltaképp az emberiség tudáskincsével, emlékezetével fűtöttek- az iszlám parancsai értelmében jártak el.

Ámde ismerjük a könyvégetésnek, kultúrapusztításnak egy ennél még félelmetesebb, szervezett rohamcsapatát, a pápai inkvizíciót, amely ha rásütötte - bármilyen emberi értékre - az "eretnek" címkét -a mindent megsemmisítő tűz mondta ki a visszavonhatatlan végső bírálatot.

Nálunk még a XIII. században is "tucatjával voltak az országban olyan krónikák, amelyekben a böngészgető barátok az őshazára vonatkozó adatokat találhattak" - írja Bendeffy László, hozzátéve: "A régi krónikákból ma már igen kevés példánnyal rendelkezünk, azonban a XII.-XIII. században még azok töltötték meg a könyvtárak polcait. Pápák, királyok, főpapok, főurak írattak és másoltattak maguknak krónikákat:

A Képes Krónika szerint "némely kódexben az van, hogy Pannóniába ez a hét kapitány jött be és Magyarország csupán általuk keletkezett: honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes magyar nemzetsége?"

Némely kódexben! Hol vannak ezek a kódexek? Nyomukat is hiába keresnénk.

A Képes Krónika másutt is világosan utal rá, hogy nem csupán egy, de több, éppenséggel számos régi kódexet őriztek akkor még a hajdani magyarok viselt dolgairól, régi cselekedeteiről: "Meg vagyon írva a magyarok tetteiről szóló régi könyvekben, hogy a keresztényeknek teljességgel tilalmas volt feleséget venni Vata és János nemzetségéből, akik úgy eltávoztatták a magyarok népét Krisztus hitétől a kegyelem idején, amiképpen Dátán és Abiron lázadást támasztottak az Úr ellen az ótestamentum korában." "A magyar könyvek pusztulásáról rémregényt lehetne írni állapítja meg Fitz József (A magyar könyv története 1711-ig) Nemcsak a csupán másolatban készült kéziratok, de a későbbi több száz vagy ezer példányban terjesztett nyomtatványok nagyobb részét is elnyelték a századok viszontagságai. A legnagyobb nemzeti bibliográfiák is torzók, s hiányaik miatt hamis képet adnak a szellemi termelésről." "Egy vásott régi könyvet felnyitván - írja néhai Sombri József A Hajdani Nemes Székely Nemzet Áldozó Poharáról írt értekezésében -, annak első levelét egyátallyában vagy kiszakítva, vagy legalább íratlanul tálállyuk... Ha voltak azok, a mostoha idők vad kezei kiszaggatták azokat az emlékezet könyvéből."

Zárjuk a sort Vámbéry Ármin szavaival: "A keresztény vakbuzgóság évszázadokon át vérrel és tűzzel dühöngött ezen emlékek ellen". (A magyarság keletkezése és gyarapodása 171.)

Még néhány szó a magyar írásbeliség ősi voltáról

Hivatalos történetírásunk még mindig azon rágódik: volt-e ősírásunk, vagy sem, volt-e írásbeliségünk Árpád bejövetelekor, vagy sem?

Még csak nem is nagyon rágódik.

Kemény meghátrálások, utóvédharcok után még mindig tartja magát az V- X. század táján alakult "barbár nemzet" elmélete. Eszerint írásunk is csak azóta van, mióta a X- XI. században nyelvünket a latin nyelv Prokrusztesz ágyába kényszerítették; írásbeliségünk a latin írás átvételével kezdődött s így természetesen írott nyelvemlékeink, kódexeink sem lehettek.

El kell ismerni: a látszat kedvezett ennek a felfogásnak, hiszen ami nincs, arról könnyű elhinni, hogy sosem volt. Ez a nézet magán viseli a (felületes) logika jegyeit.

Csakhogy a világ pillanatonként hal el és pillanatonként teremtődik újjá; a villanásnyi jelen mögött ott az óriási múlt s vele a nem létező, de létezett dolgok fantasztikus halmaza.

A volt tagadása, a sosem létezettel való azonosítása tehát a legabszurdabb absztrakció, a logika fejreállása.

Ezt teszi, többek között, Györffy György is, mikor kijelenti "A magyar történelem igen nagy vesztesége, hogy krónikáink Géza tetteiről, belső harcairól semmit sem jegyeztek fel:

Vagyis krónikásainkat terheli ez a bűn is: elmulasztották feljegyezni Géza korának eseményeit, s így következett be "a magyar történelem igen nagy vesztesége".

Miből következtet erre? Abból, hogy nincs ilyen feljegyzés. S miért nincs? Tudjuk: mert elpusztították őket. Ez az az eset tehát, ahol az áldozatot vádolják.

Ugyanilyen érvekkel tagadják ősi írásbeliségünket és irodalmunkat is, akarva-akaratlanul mintegy leplezve az inkvizíciós pusztítást, a nemzet tudatfosztását, jóllehet - mint Toldy Ferenc írja - "értelmi világunk múltja korántsem oly parlag, hogy annak fényre derülése nemzeti becsületünkre új sugárokat ne hintve; irodalmi maradványai a régibb időszakokból is korántsem oly jelentéktelenek, hogy azoknak új kiadások általi feltámasztósa nemzeti életünk érdekében óhajtandó, sőt múlhatatlanul szükséges ne volna: A korai magyar írásbeliség és irodalom tragédiáját tán még inkább megvilágítja Ferenczy Zsigmond a Magyar irodalom és tudományosság története című munkájában: "a hun hagyományok és jegyek nem egyszerre s hevenyében tűntek el, hanem csak lassanként, és a XL század elején folytonos harcokban elkeményült nemzet szelídítésére s oktatására külföldi egyének jöttek hazánkba: ezek nagyobb része a nemzet nyelvét eleinte nem érté, bötűit nem ismeré, sőt az ezekkel írott műveket is, mint a pogányság emlékeit, az ó-vallással együtt megsemmisíteni ügyekvék. Így lassankint a hun bötűk kimenvén emlékezetből, helyettük a rómaiakat fogadták el őseink, miért is csodálhatjuk, hogy csak itt-ott akadhatunk hun jegyek nyomára (i. sz.17-18)"

Helyénvaló tán itt a fentiek kiegészítésére néhány tényt figyelembe vennünk: a) Ősi írásunk, a rovásírás általánosan használt alapanyaga a rövid életű, korhadó, romlandó fa; ez a tény tagadhatatlanul hozzájárult rovásírásunk emlékeink idő előtti tömeges pusztulásához. b) A kereszténységre, és ezzel együtt a latin betűs írásbeliségre való áttéréssel egyidejűleg a betűrovás tudománya tiltott, üldözött tevékenységgé vált; a rovásjeles emlékeket pedig, egyéb nemzeti kincsekkel együtt, mint megsemmisítendő, bűnös és ártalmas terméket kezelték.

A nyíregyházi Jósa András Múzeum 1969-1971-i évkönyve a következőket közölte István király idevágó rendelkezéséről: "Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-bon a Szilassy család levéltárában őrzött értékes oklevelet fordított le. Jelzete: Vatican 1000-ben Cal oct. Die festo Lac. Ap."I. István király tanácsbelieivel aláíratott és törvénnyé lett rendelet, melynek értelme szerint: Domonkos esztergomi érseknek a magyar keresztény egyháznál leendő keresztülvitel és egyúttal általa Szilveszter pápával leendő közlésül kiadatott: mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensasnak büntetése fizetése mellett eltiltassák. Továbbá, hagy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinnal felcseréltessenek Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak 1-től 10 denárig kapjanak jutalmat. A beadott íratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."

Eddig a latinból való fordítás, amihez a cikkíró még ezt írja: "Erről eddig mit sem tudtunk, hogy István király fönti törvénye már foglalkozott a magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűkkel és vésetekkel, a jobbról balra való pogány írás büntetése mellett tűzzel vassal való kiirtásával. Hogy a magyarság a pápaság behozatala előtt írástudó művelt nép volt, hogy eleinte a papság is a magyar írást használta és régi "pogány" iratai is voltak, holott számos más nép csak a kereszténység felvétele után tanult meg írni."

Így következett be a magyar nép mindmáig kiheverhetetlen művelődéstörténeti drámája.

Az idegen szellemiségű inkvizíció megszállottai századokon át szisztematikusan folytatott hagyományirtása semmisítette meg az ősmagyar írásbeliséget, s tette az ősidők vonatkozásában jószerivel emléktelenné a magyar népet. c) A fentebbi két pontban említett két történeti ténynél is nyomósabbak talán ősműveltségünk magas szintjének igazolására a társadalmi-történeti tényekkel összefüggő szükségszerűségekből levonható következtetések, elemi megfontolások.

Tagadhatatlan történelmi tény ugyanis, hogy a 896, évi árpádi betelepülést követően a magyarság Európa vezető katonai hatalmává vált; olyan katonai hatalommá, amelynek a következő jó félszázadon át nem volt ellensúlya egész Európában.

Aligha kell bizonygatni, hogy ez a többi európai hatalmat együttvéve is meghaladó, magas szintű, nagy átütőerejű katonai szervezet nem hozható létre (és nem is tartható fenn) magas fokú társadalmi szervezettség nélkül, ipari, kereskedelmi, ~ ügyi szervezet, államszervezet és az ehhez múlhatatlanul szükséges írásbeliség nélkül; hiszen a fejlett katonai szervezet feltételezi a termelés legkülönbözőbb ágainak, köztük a mezőgazdaságnak is hasonló fejlettségét, valamint az állami-katonai- társadalmi szervezet bonyolult és szétágazó tartományainak egybehangolását biztosító közigazgatást.

Mindehhez pedig nélkülözhetetlen az írásbeliség széles ismerete és használata; nem is szólva arról, hogy az írásbeliség múlt tapasztalatainak, társadalmi és katonai vívmányainak, hagyományainak rögzítéséhez is nélkülözhetetlen. Ennek hiányában ugyanis sem a termelés szintje, sem a meglévő katonai erő szervezettsége, kellő szintű eszmei felvértezettsége sem ható fenn ideig-óráig sem.

Kormeghatározó bizonyíték: nagy rés a kódex anyagában

Minden nyomozás nyomokra épül, s a nyom, ha meggondoljuk, lényege szerint üreg, valamely tárgynak, testnek a lenyomata, s mint ilyen kirajzolhatja a tárgy képét.

Végeredményben tehát minden nyom hiányjel, üreg, üregdokumentum. Ilyen nyomjelző, nyomértékű hiányra, résre bukkanhatunk a Tarih-i Üngürüsz anyagában.

Nem kevesebb, mint egy évszázadnyi rés tátong itt, egész történelmi kor, a "vezérek kora" kimaradt, kiesett a kódex anyagából.

Kézenfekvő volna a gondolat: ez a rés holmi utólagos művi beavatkozás következménye; inkvizítor-cenzorok törölték tüntették el ennek a korszaknak az anyagát.

Csakhogy ez nem bizonyítható.

A nagy résre, a "vezérek korának" kihagyására már Budenz József, a kódex első recenzora is felfigyelt. "Nagyon különös - írja -, hogy a magyarok külföldi hadjáratai a vezérek korában tökéletesen el van mellőzve, s Árpádról egyenesen rövid átmenettel Szt. Istvánra tér át. Pedig éppen ezen korszak lett volna Mahmud Terdzsümánnak való, mivel hogy egyébként is észrevehető, milyen nagy gyönyörűséggel adja elő terjedelmesen a nagy véres csatákat...

Itt kérdezhetjük, szándékosan hagyta-e félbe a vezérek korszakát, talán hogy az előtte kedves magyarok vereségeit is elhallgathassa? Nem hihetjük, mert egyebütt elbeszéli, ahol előfordulnak."

Budenz tehát nyitva hagyta a kérdést, kikerülvén az érdemi választ.

Kérdésfeltevésével egyébként sem érthetünk egyet. Nem tehető fel ugyanis, hogy a fordító ok nélkül, önkényesen kihagyott volna rendelkezésére álló anyagából egy egész történelmi korszakot. Különben is, ha bármilyen okból mellőzni kívánta volna á vezérek korának részletes bemutatását, beérhette volna az anyag átfogó lerövidítésével.

Ámde szó sincs erről. Mahmudnak nem a kihagyás, hanem éppen fordítva, az anyag pótlása, kiegészítése a gondja; látnivaló, amint gyötrődve bíbelődik azzal, hogy az itt tátongó rést valamilyen módon betöltse s a két történelmi korszakot, az árpádi bejövetelt és István király korát valamilyen módon összekösse.

Miféle titok lappanghat itt?

Fentiek alapján kizárhatjuk azt az eshetőséget, hogy bármilyen megfontolásból maga Mahmud hagyta ki az idevágó anyagot.

Iparkodásának nyomai, mellyel a keletkezett űrt áthidalni igyekezett, kizárja az utólagos kihagyás lehetőségét is.

E történeti rés vizsgálatánál messzemenően figyelembe kell vennünk Mahmud történetírói, illetve fordítói hűségét: ok nélkül, szükségtelenül sehol sem változtat anyagán, annak nemcsak anyagát igyekszik a leghívebben visszaadni, de még stílusbeli sajátosságait is. Szerencsénkre így jár el az ősgesztai anyag fordítása során is. Csak ily módon őrződhetett meg az az óriási stílusváltás, amit az ősi, mágikuskori jelképi gondolkodásnak megfelelően az ősgesztai anyag számunkra már-már alig felfogható jelképes beszéde tükröz sajátos stílusában is.

Mintegy kiélezi ezt, hogy a rákövetkező István-kori részekben már a jelképiségtől megfosztott, abból mintegy kivedlett köznapi prózai nyelv érvényesül.

A nagy stílusváltás magyarázata nem lehet más, minthogy Mahmud az előidők mondai részeit és azok nyelvi-gondolkodásbeli jellegzetességeit, stílusát egy kereszténység előtti ősanyagot tartalmazó gesztából vette át, míg a rákövetkező kori anyagát a kereszténységre áttérés után íródott kódexekből. A kettő között pedig híd nincs, s átvezető utat Mahmud sem találhat. Az az ősgeszta, amely Mahmudot Árpád vezérig s a honvisszaszerzés eseményeiig vezette, itt véget ért, s Mahmud támasz és iránytű nélkül maradt egy olyan történelmi korszak fejedelmek korának- peremén, amelyről semmit sem tud; érthető hát, ha kiütközik gyöngesége: híven elvezette eleinket az ősgeszta nyomán Árpád vezér koráig, az árpádi betelepülésig, Székesfehérvárott szerzett, időrendben következő kódexe István trónra lépésével kezdődik. De közben? Mi történt a kettő között? Mi van a kettő között? Miféle távlatú kor? Milyen királyok? Mi féle kataklizmák? Mahmud nem tudja. Honnan tudná?

Úgy segít magán, ahogy tud: lefedi a százados rést, melynek nagyságáról sejtelme sincs, s Istvánt úgy állítja be, mint Árpád vezér édes egy fiának gyermekét, akit a vezérek tanácsa közvetlenül e feltételezett és képzeletből alkotott fiú után ültet a trónra. Remek! Egy évszázad kiesett. Semmi baj! Hallgassuk csak: "Árpád fővezér - írja - fejedelmi címmel lépett a trónra (megkezdte) az uralkodást... evéssel-ivással kellemesen telt idő, hosszú ideig élt, ellenségei közül senki sem bántotta, senki sem támadt ellene, sok hónapot és évet élt át a szív nyugalmával. Végül is el kellett fogynia élete napjának, (eljött) a nap megöregedett, elgyengült, megbetegedett, a szíve megtört, korszak elfordította tőle arcát és szemét betakarta földjén vagyis elhalálozott. Helyére egyik fiát ültette, de egy idő múlt; az is elköltözött a világból és a fejedelmi trón üres maradt. Összejöttek hát a többi bégek és nagyok és a megoldáson tanakodtak Végül is tanácskozás közben az a vélemény alakult ki, hol az a trón nagy királyokhoz (méltó) trón és uralkodói szék, alap és támaszpont. Szükséges, hogy napról napra fennálljon, lehanyatlását nem lehet (megengedni). Néhányan így szóltak: Íme a korona és trón, ez az uralkodói szék megüresedett, tehát most az szükséges, hogy ebből a nemzetségből Isztefánt (Istvánt) ültessük a trónra, tegyük fejére a hatalom koronáját."

Mahmud óvatos, gyakorlott szeme bizonyos jelek alapján megsejthette, hogy a két említett korszak nem közvetlenül következett egymás után, és Árpádot nem Szent István követte trónon. Kellő adatok hiányában öntevékenyen úgy segített leírás hiányosságán, hogy közébük iktatott egy feltételezett fiút.

De a jelek szerint már Árpád uralkodására sem volt semmilyen adata, így hát üres, semmitmondó általánosságokban mozgó szólamokkal próbálja kitölteni ezt az űrt; ez lehet az oka, hogy ipád halálára például nem kevesebb, mint nyolc jellegtelen szóképet használ, s az egész idézett szakaszban sem esik szó egyetlen megtörtént, konkrét eseményről sem.

Másutt is elárulja bizonytalanságát, tájékozatlanságát. Árpádról például azt, hogy "sok hónapot és évet élt": a honvisszaszerzéstől (896) Árpád haláláig (907) terjedő mindössze 11 évet aligha lehet számos évig tartó hosszú uralkodásnak feltüntetni.

De hagyjuk, fontosabb, hogy a fentiekből a bizonyosság erejével meg állapítható:

1. Őstörténeti anyagát Mahmud egy olyan ősgesztából mentette, amelynek a messzi őskorba visszanyúló eseményvilága a 896 évi hadiesemények ismertetésével zárult.

2. Ez az ősgeszta legkésőbb 907-ben, Árpád fejedelem halála évében, de föltehetőleg még azt megelőzően keletkezhetett; ezt tanúsítja részint az, hogy az addig részletező elbeszélés itt mintegy elszakad a földtől, homályossá, elvonttá és üressé válik, stílusában is gyökeres fordulat következik be, tartalmában is s az eddigi, mágikus gondolkodás szóképeit idéző jelképes beszédet felváltják a jellegtelen, üres, keleties szóvirágok. Továbbá az, hogy az ősmondák világát lenyűgöző erővel, híven tolmácsoló fordító itt talajt vesztetten bizonytalanná válik, és egy egész évszázadot felejt ki munkájából.

3. Ez a hiátus, ez az évszázados rés és ez a nagyfokú váltás a Tarih-i Üngürüszben csak úgy jöhetett létre, ha az a geszta, amely Mahmud fordításának őstörténeti részéhez az anyagot adta, itt véget ért, s a Mahmud rendelkezésére álló másik kódex István uralkodásával kezdődött.

Következésképp a Tarih-i Üngürüsz őstörténeti szakaszában egy olyan, népünk eredetére is rávilágító ősgesztát tartunk a kezünkben, amelynek eredetije a 907-es évben vagy még azt megelőzően íródott.

Természetesen tisztában vagyunk megállapításunk horderejével, hiszen ily módon több mint egy-másfél évszázaddal vihetnék vissza az időben fennmaradt kódexeink elejét.

Egy elsüllyedt világ- elveszett hős énekek, regösénekek nyomai

Befejezésül, a felsorolt nyelvi, stilisztikai, őstörténeti, történet tárgyi, kortörténeti, tartalmi, szerkezeti bizonyítékok után szabadon élnünk népköltészeti-néprajzi bizonyítékokkal is. S nem csak ezért, mert ez talán a legsúlyosabb kronológiai bizonyíték is, de mert felidézi azt a teljes évezredre elsüllyedt világot, ar áthatja gesztánk egész szellemiségét.

A Tarih-i Üngürüsz őstörténeti része regösénekek sorának létezéséről tudósít; bizonyára mert keletkezése korában még széles e hazában énekelték az elődök hőstetteiről szóló vitézi énekeket és regösénekeket; szabadon működhettek és rendkívüli nép szerűségnek örvendtek a különféle énekesrendek, még nem béklyózta őket semminemű tilalom, még nem kezdődött el drasztikus irtásuk, föld alá szorításuk.

Vitézi énekek és regösénekek szóltak például:

A Csodaszarvasról, Hunorról és Magorról, a Hadak Útjáról, hunok 373. évi Pannóniába visszatéréséről, Attila nyugati hadjáratairól, Buda Attila elleni lázadásáról, Buda haláláról, Aquile bevételéről, Velence alapításáról, Attila véres nászéjszakájáról, nagy Duna menti csatáról, Atrila fiainak viszálykodásáról, Csal Görögországba meneküléséről, Szkítiába költözéséről, végrendeletéről, Álmos fogantatásáról, Dul király lányainak nászáról Álmos hadszervezéséről, Árpádról és Pannónia megvételéről, Fehér Ló mondáról és még sok más egyébről.

Jellemző példaként említjük a következőket.

forrás: Magyar Titkok: http://www.angelfire.com/realm3/hmult1

Az ősgeszta imígyen kezdi a 373. évi visszatérés történetét: "A regös szava szerint...Kattar fővezér azt mondta bégjeinek... illő és méltó, hogy gyerünk és hódítsuk meg (vissza) az országot".

Attila korának hadieseményeit ily módon vezeti be: "A regösök így beszélik: Hunor nemzetségéből két testvér volt köztük, az egyiket Attilának hívták, a másikat Budának." Attila nagy nyugati hadjáratának megindításáról: "A regösök és a történetek elbeszélői úgy beszélik, hogy amikor Attila király a nimcse (német, itt: germán-frank) népek ellen indult, az egyik táborhelyen tanácsot tartott..."

Buda Attila elleni lázadásáról: "A krónikások és regösök úgy adják elő: amikor Attilasz király testvérét, Budát a helyébe helytartónak kinevezte és hadjáratra ment, az az esztelen a sok mulatozás következtében azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Attilasz király megjöjjön ezekbe a tartományokba, ha vissza akart jönni volna, annyi idő óta már visszajött volna."

Fel kell figyelnünk rá, hogy az ősgeszta szerint nem Attilavár elnevezésének megváltoztatása volt a két uralkodó párharcának oka, hanem az, hogy Attila távollétében Buda fellázadt. Ez a körülmény nem ismert eddigi történeti irodalmunkban.

Attila fiainak viszálykodásáról: "A krónikások és regösök a következőképpen beszélik... Amikor a király eltávozott ebből a világból, Kaba (Csaba) és Aladáriusz (Aladár - Éllak) nevű fiai a szultánátus megszerzése miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak."

Csaba Görögországba futásáról: "A krónikások és regösök úgy adják elő, hogy Kaba... maradék előkelőivel Konszantinije (Bizánc) felé vette útját..." Regösénekek meglétére, regösök elbeszélésére utal az ősgeszta az Árpád bejöveteléről szóló beszámolóban is. Seregestül voltak hát olyan regösének csoportjaink, miket akkoriban országszerte énekeltek.

Ámde nem csupán ezekről kapunk hírt. Magában az ősgesztai szövegben is fölfedezhetünk további regösének nyomokat, regösének részleteket, regösének- töredékeket.

Regösének alapján készülhetett például a 896. évi honvisszafoglalás előzményeiről beszámoló prózai tudósítás is. Eszerint az üngürüszök Szkítiában tartózkodó vezéreit felháborítja a tartomány lakosságának rosszindulatú fecsegése, ugyanis ily módon szidalmazzák őket: "Ezeknek az atyjaik és öregatyjaik Üngürüsz országában (a Kárpát-medencében) hősiesen éltek, ám ők gyávaságuk folytán a mi tartományunkon kívül nem találtak más helyet, ahol megmaradhattak."

A vezérek e beszéd hallatán Árpád elé vonulnak, aki Kabának (Csabának) egyenes leszármazottja: "Kell-e nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk? Az egész teremtett világon eleink és nemzetségünk hősiességgel szerepel a történelem alakításán: ma is erről szól a hősi ének a földkerekségén. Hová lett a szemérmünk és lelkesedésünk, ha ilyen félreeső helyen levő népnek ostoba szavai szívünket elkeserítik?"

Amikor Árpád kapudán (kapitány) ezt a beszédet hallotta, elszomorodott. Titokban a szíve mélyén el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudán ilyen módon panaszkodott.

Érdekes módon a Tarih-i Üngürűsz itt sajátos történeti- lélektani indokolást ad az árpádi honvisszaszerzésnek, s egyben újabb bizonyságát nyújtja őseink Kárpát-medencei eredetének. Rendkívüli érdeklődésre tarthat számot Árpád vezéreinek utalása a magyarok elei hadi tevékenységének világtörténelmi jelentőségére s arra is, hogy ezekről a haditettekről akkoriban világszerte énekeltek.

De közvetlenül is utal az ősgeszta a regösénekekre, mint kútforrásra: "A krónikások elbeszélését és a regösök (fenti) beszédét úgy lehet értelmezni, hogy akkor, azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek és visszafoglalják azt az országot (Pannóniát), amelyet őseik karddal szereztek, azután fölük elvett; vagy pedig azon az úton (a honvisszafoglalás során) mindnyájan elpusztulnak."

Kimondja tehát az ősgeszta szó szerint is az alapvető tényt, hogy az árpádi bejövetel honvisszafoglalás volt, nem pedig honfoglalás. S ez a megállapítás nem csupán valamennyi krónikánk beszámolójával van összhangban, de a történeti tények egész sorával is.

Ezúttal azonban figyelmünk főképpen a regösénekekre, illetve a regölés akkori világára irányul, s aligha kétséges, hogy regösének elemek az ősgeszta más részeiből is bőséggel kifejthetők. Regösének alapján készülhetett például a Csopolug (Szvatopluk) elleni harcról szóló mozgalmas beszámoló.

Mi több, regösének- részleteket sejthetünk - természetesen Mahmud Tardzsüman átköltésében - az alábbi versezetben: "Azonnal egymásba kavarodott a két sereg, Fejek hullottak le és vér folyt a földre, Huj-hajt ordítoztak s kiabáltak,

Az ellenség összevonta szemöldökét, akár az íjat, 
Szárnyra keltek s repkedtek a nyilak mindenhova... 
Nyelvet öltöttek a lándzsák hegyei, 
Az ellenség szívét átütötték a vasak, 
A lovak lába alól égig szállt a por." 
Mindez jelentős kortörténeti adalék.

Ósgesztánk teljes hitelű történeti forrásként utal a regösökre és regösénekekre, s itt elég, ha arra gondolunk, hogy ismert középkori krónikáinkban jószerivel egyetlen idevágó példát sem fedezhetünk fel.

Legalábbis kedvező értelemben.

Anonymus hivatkozik ugyan a regösökre, de éppen fordított értelemben; azt állítja, semmi sem áll távolabb tőle, semmint hogy a "regösök csácsogó énekeiből" merítsen.

Micsoda korfordulat, sorsfordulat!

Anonymus korára a regösök, legalábbis a felső körökben, már hitelüket vesztették. Ezzel szemben a Tarih-i Üngürüszben kétségbevonhatatlan hitelű történeti kútforrásként szerepelnek.

Ez pedig a két geszta közt feszülő időtávolság mellett a két kor felfogását, beállítottságát, szellemiségét is tükrözi.

Az ősgeszta korában még érdem rájuk hivatkozni. Anonymus korában pedig érdemszámba megy csepülésük, hiteltelenítésük. Száműzettek, eltiltattak az énekes rendek, tiltott és bűnös foglalatossággá vált a regösök tevékenysége. Maradásuk se nagyon lehetett már e hazában. Üldöztettek, messzi földre űzettek. Alighanem erre utalnak a dozmati regösének keserű szavai:

"Ne siess, ne siess, uram, Szent István király 
Az én halálomra. 
Én sem vagyok vadlövő vadad, 
Hanem én is vagyok az Atya Istentől Hozzád követ. 
Haj regül rejtem, regül rejtem."

A kereszténységre térítés korának és őshagyományaink pusztulásának, a népünk életében lezajló drámai változásnak egy hiteles, mert népköltészeti formákba rejtett, megrázó dokumentuma ez: "vadlövő vaddá", törvényen kívülivé, üldözötté váltak az énekes rendek, köztük a regösök is, az "Atya Isten" követei. Elnémulásukkal az őshagyományok széles területei estek ki népünk emlékezetéből; eredettörténetünk elhomályosodása itt kezdődött, hogy az utolsó másfél században aztán teljes zűrzavarba süllyedjen.

A dozmati regösének szavait ízlelve aligha kételkedhetünk benne, hogy őshagyományok elemei őrződtek meg itt olyasformán, ahogy fenyőgyantában az évmilliókkal korábbi rovarvilág maradványai. S ahhoz se férhet kétség, hogy regösénekünk "Atya Istenének" alakjában nem az ószövetség istene, hanem a magyar ősvallás istene lép elénk; félreérthetetlenné téve ezt egy másik regösénekünk, amely imígy költögeti a már lepihent gazdát: "Kelj föl, gazda, ágyadból; Isten szállott házadra!"

Isten szállott a házra. És ez nem holmi üres modern metafora: e szavakat szó szerint kell értenünk, s testközelbe kerül hozzánk a maga testi mivoltában az őshit Atya Istene. Borzongva kell ráeszmélnünk: ennek az istennek madáralakja van s hatalmas szárnyaival az égből alábocsátkozva ténylegesen rászáll a -bizonyára - zsúpfedeles házra a Madáristen, a Turul, kinek képét Árpád-házi királyaink zászlaikon hordozták, s lehetetlen nem gondolnunk rá, hogy Emese ősanyánkat (Enéh) álmában madár ejtette teherbe, se madár nem volt egyéb, mint maga a Madáristen. "Bizony mondom, keljetek föl ágyatokból, mert Isten szállott házatokra!"

E regösénekből vett fakuló nyom tehát óhatatlanul visszavezet bennünket őseink eredetéhez.

Üngürüsz és az erdei homály -Legenda, ami már nem legenda?

Magyar Titkok, Madzsar Tarihi II. rész.

Meotisz és a cselekmény megkettőződése

A szentélybe zárkózással azonos értelmű Meotiszba költözés ezek szerint egyfelől hagyományőrzésből, a mondai hagyományhoz való ragaszkodásból, másfelől a változó színhelyhez való alkalmazkodás kényszerétől kiváltott hagyománymódosulásból fakad. S hogy e valóság szülte, szükségesnek minősíthető hagyományromlás valóban az eltérő körülmények hatására jött létre, meggyőzően tanúsítja, hogy a mondában nem is egy, de két megkettőződés fordul elő. Míg az ősgeszta első csodaszarvas-mondájában a cselekmény viszonylag rövid időn belül pereg le -a szentélyt elhagyó Hunor ugyanis egy rövid késleltető mozzanat után teljesíti küldetését -, a harmadik mondában Meotisz után még sokáig folytatódik a veszteglés, s késik a küldetésteljesítés. A meotiszi csodaszarvas-monda ezt a színhely és a cselekmény megkettőzésével hidalja át. Bármilyen furcsa is ez, a monda a késés folytán rákényszerül a színhely megismétlésére, s a Meotisztól merőben eltérő arculatú szkíta pusztaság a mondai átalakulás során amolyan második Meotisszá alakul át, Meotisz sajátos tükörképévé. Meotiszról ugyanis krónikáinkban azt olvashat: "A meotiszi vidék Persis tartománnyal határos, és egy gázlón kívül mindenfelől tenger veszi körül... Nehéz odamenni és kijönni onnan." Vagyis: Meotisz legsajátosabb vonása, hogy mindössze egyetlen úton közelíthető meg. Különös módon csaknem ugyanezt halljuk Szkítiáról. "Szkítia ország hosszúsága állítólag háromszázhatvan stádium - írja a Chronica Hungarorum, szélessége százkilencven. Olyan védett a fekvése, hogy egyetlen helyen egy igen kicsiny gázlón keresztül van csak odavezető út." Vagyis Szkítia - Meotisz nagybani mása.

A mondaképződés folyamatában tehát a mondaképző erők a két történeti színhelyet egymás képére alakítják s ily módon a kettőt egyetlen színhely vetületeivé formálják.

A színhellyel együtt "megkettőződik" a cselekmény is. Meotiszba a küldetésteljesítés érdekében vezeti be Hunort és Magor-t a csodaszarvas, a terület zártsága lehetővé teszi az erőgyarapodást. Az eredmény: annyira megsokasodtak, hogy Meotisz már "sem befogadni, sem táplálta nem tudta őket". Ugyanez ismétlődik Szkítiában: "A világ hatodik korszakában tehát a hunok megsokasodtak Szkítiában, mint a tenger partján a föveny."

Mindebben a hagyományőrző erőknek a mondaképző erőkkel való tusakodását kell látnunk a megváltozott történeti-földrajzi viszonyok közt, annak érdekében, hogy a mondai hagyományt az új viszonyokhoz idomítsák.

És itt közbevetőleg ki kell térnünk néhány megválaszolatlan kérdésre, mivel e mozzanatok felfejtése nélkül az ősgeszta egyes elemei homályban maradnának.

Nimród eltűnéséről: a mondai cselekményből való rejtélyes kiválásáról

Láttuk, Nimród, az ősapa, az első csodaszarvas-mondában személyesen is színre lép, méghozzá az események cselekvő részeseként: ő maga vezeti fel fiait a csodálatos vadászat színterére, annak a helynek a közelébe, ahol a vad nemsokára felbukkan. "Egy nap Nemród vadászatra ment - tudósít az ősgeszta - és magával vitte fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vaddal találkozott s azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte."

Nimród közvetlen szerepe a mondában mindössze ennyi. Szerfölött furcsa szerep. Nimród, a nagy király, aki "hatalmas vadász vala az Úr előtt", olyan cselekményt indít el itt, amelynek további alakításában neki már semmi része sincs, olyan vadászatot, amelyben ő maga, a legnagyobb vadász, nem vesz részt, s szerepe mindössze a felvezetésre szorítkozik. Ez így roppant sután hat. A felvezetői szerepre, úgy vélhetnénk, bármilyen mellékfigura megfelelne. De, ha már valamilyen ismeretlen okból szerepelnie kellett, úgy miért marad ki már a legelején a mondai cselekményből?

Első pillanatban arra gondolhatnánk: esetleg valami hiány támadt itt a szövegben, vagy a mondaképződés folyamán Nimród a továbbiakból valahogyan kifelejtődött. Ám erről szó sem lehet, a monda gondosan leköti ezt a szálat: Nimród a nevezetes helyen egy közönséges ("elejtendő") vad nyomába eredve szándékosan hagyja magára fiait. Vagyis: a) Kivezeti fiait a csodálatos vad felbukkanása színterének közvetlen közelébe; b) sietve magukra hagyja őket.

A szó szerinti szövegből nem érthető, hogy miért kell felvezetnie a fiúkat s miért kell magukra hagynia őket; továbbá, miért kárhoztatja a monda a roppant tekintélyű Nimródot efféle alárendelt jellegű mellékszerepre, epizódszerepre?

Mindenekelőtt azt kell látnunk, Nimród szerepe nem véletlen jellegű; az őstestvérpár felvezetése céltudatosan történik. Nimród tudja, hogy a csodálatos vad a jelzett helyen fel fog bukkanni a fiúknak, tehát tud a természetfölötti erők végérvényes elhatározásáról, közbeavatkozásáról, arról, hogy elrendelik a Kárpát-medencébe való visszatérést, s ő maga is elő akarja segíteni mindezt, ezért vezeti fiait a csodálatos vad felbukkanásának helyére. Ily módon konkrétan és jelképesen is utat mutatva fiainak és mintegy meghatározva azok további sorsát.

Így világossá válik: a felvezetői szerep szükségszerűen az apáé és mágikus királyé, egyben az elődé is, akinek feladata a példaadás és útmutatás. Mágikus hatalma s az égiekkel való kapcsolata révén viszont Nimród pontosan előre tudja, mi fog történni: a csodálatos vaddal való találkozás sorshatározó lesz a két testvér és népe számára, ő maga pedig nem lehet részese sem a szentélybe zárkózás útján történő felkészülésnek, sem a hazatérésnek. A továbbiakban tehát csak tétlen szemlélőjévé válna az eseményeknek, vagyis további jelenléte önmagához és sorsához, hivatásához méltatlan szerepre és tétlenségre kárhoztatná, ez pedig az ősi szkíta hit szerint rosszabb a halálnál; Nimród tehát nem lehet ott a csodálatos vad alakjában megjelenő égi küldöttel való találkozásnál s ezért kell sürgősen eltűnnie.

A fentebbi rövid és furcsa szövegrész hátterében, mint látjuk éppúgy, mint az ősmonda további részeiben -, sajátos ősi tartalmak rejtőznek A pár soros szövegrész rendkívül bonyolult feladatokat old meg. Nimród, a mágikus király nem maradhat ki teljesen a cselekményből, mert ezáltal azt mintegy hiteltelenítené, másfelől a tényleges cselekményben (a jelzett okok miatt) nem vehet részt. Ezt a dilemmát a monda a következőképpen oldja meg: "Nemród egy elejtendő vaddal találkozott s azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte." Vagyis Nimród, a nagy vadász, a vadat megpillantva vadász módra cselekszik, s így presztízsveszteség nélkül mentesülhet a csodálatos vaddal való találkozástól.

Miképpen értesült Hunor arról, hogy milyen üzenetet hozott az égi vad?

A csodálatos vad nem szólal meg és - megjelenésén kívül semmilyen jelet nem ad. Az első mondában az őstestvérpár némi tanakodás után mégis felfogja az égiek üzenetét. A második mondában pedig Hunor azon nyomban megsejti, mihelyt a vad felbukkan, hogy miféle üzenetet hozhatott: "Ha ezt a vadat elejtem - mondja -, ebben az országban sikerül elérnünk a nyugalmat, de ha nem sikerül elejtenem, sorsszerűen el kell foglalnunk Pannónija tartományát, melyről (kedvező) híreket kaptunk!"

Ha ugyanis a vad elejthetetlennek bizonyul, elejthetetlensége (sérthetetlensége) égi voltát bizonyítja; égi küldöttként viszont nem hozhatott más üzenetet - nem tudjuk, miért -, mint azt, hogy el kell foglalniok Pannóniát.

Külön érdeklődésre tarthat számot az a megjegyzés, hogy Hunor hazánk területéről híreket kapott, de erre később térünk ki. A vad csakugyan eltűnik, s Hunor még félreérthetetlenebbül fogalmaz. De a szöveg különleges érdekességei miatt adjuk át itt a szót a krónikának: "A vad pedig menekült, s amint egy másik törzs (tartományának) határához értek, Hunor már-már megközelítette, ámde azon a helyen, ahol zsákmányul kellett volna esnie, a vad eltűnt a szeme elől. Hogy hívják és mifajta, nem tudta.

Amikor Hunor ezt a helyzetet Látta, így szólt a mellette Levő előkelőségekhez: "Ez nem véletlen műve. Ez jel és utasítás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk. Ennek az az orvossága és gyógyszere (megoldása), hogy más országban (Pannónijában) kell letelepednünk".

Az ösgeszta konkrét szövege tehát semmilyen támpontot nem ad számunkra annak megértéséhez, hogy miből fejtette meg Hunor ilyen nagy határozottsággal a vad által hozott üzenetet. Mi több, a szövegből különös ellentmondás ütközik ki: Hunor nem tudja, minek nevezik a vadat és milyen fajtához tartozik - tehát még azt sem; miféle vad -, jeltelen, üzenetét azonban mégis pontosan tudja.

A megfejthetetlennek tetsző talány megoldása elképesztően egyszerű, magából a helyzetből, illetve annak előzményeiből fakad: Hunor csak akkor tudhatja - és azért tudja -, hogy a csodálatos vad révén a mágikus hatalmak a Kárpát-medencébe való visszaköltözésre utasítják, ha az égiekkel szemben nincs semmilyen más mulasztása és így azoknak semmilyen más utasítása nem lehet számára. Következésképp Hunor már a csodaszarvas felbukkanása előtt megszállottja a Magyarországba való visszaköltözésnek, ám, noha ez áll életének, törekvéseinek központjában, mégsem tanúsít kellő erélyt a feladat végrehajtására való felkészülésben. Súlyos mulasztások terhelik, késedelmeskedik, s ezért kerül sor a csodaszarvas küldetésére, az égiek figyelmeztetésére. A csodálatos vad felbukkanása és eltűnése tehát minden egyéb jel nélkül is félreérthetetlen kinyilatkoztatás Hunor - illetve az őstestvérpár - számára, hogy az égi hatalmak szerint eljött az idő a nagy feladatra való felkészülésre és nincs helye a további késedelmeskedésnek.

Aligha lehet kétséges, hogy ezeket a szövegbe rejtett s annak háttérvonulatait alkotó titkos tartalmakat a régmúltból eredő ősgeszta egyetlen későbbi átírója, átültetője sem értette és nem is érthette; még kevésbé érthette a későbbi latin szöveget törökbe átültető-átdolgozó Mahmud Terdzsüman, akit még az ura, I. Szülejurán számára történő aktualizálás kényszere is nyűgözött. Annál nagyobb tisztelet Mahmudnak és fordító-átíró elődeinek, hogy az ősgeszta legfontosabb őstörténeti szövegrészeinek lehetőségig hű visszaadására törekedtek, s a hagyományőrzés szándékától áthatva eredeti mivoltukban őrizték meg a mondai őshagyományok rég elhomályosult jelkép szőtteseit.

Mégis felvetődhet a kérdés - noha következtetéseink logikailag cáfolhatatlanok -: alátámasztja-e történeti adat, hogy Hunor már a csodálatos vad felbukkanása előtt készült rá, hogy népével együtt visszaköltözzön a kárpát-medencei hazába?

Maga az ősszöveg szolgáltat erre bizonyítékot.

Volt-e kapcsolat a keletre távozott magyarok és az itthoniak között?

Kérdésünkre egyértelmű a válasz: Magor és Hunor népe már az ősidőkben is kapcsolatot tartott a hazaiakkal. Maga az ősgeszta tanúsítja ezt.

Fentebb idézett szövegében ugyanis maga Hunor mondja, hogy Pannónia tartományból "kedvező híreket kaptunk"!

Kérdés: kiktől kapták ezeket a híreket és miféle híreket? Hunor világosan megmondja, hogy a hírek Pannóniából érkeztek, tehát a híreket hazánk területéről küldték. Pannóniában pedig - miként ezt ugyancsak az ősgesztából tudjuk - velük azonos nyelven beszélő népet találtak. Kézenfekvő hát, hogy a híreket a velük azonos nyelven beszélő nép tagjai küldték.

Mármost mit tartalmazhattak ezek a hírek?

A szövegből félreérthetetlenül kihámozható a Pannóniából érkezett hírek tartalma is. A szövegösszefüggések árulják el ezt: a hírek kétségkívül Pannónia visszafoglalásának kedvező lehetőségeit ecsetelték, hiszen a szövegrészek között oksági kapcsolat, logikai összefüggés áll fenn; ezért mondja Hunor, hogy ha a csodaszarvast nem sikerül elejtenie, el kell foglalniok Pannóniát, amelyről (kedvező) híreket kaptak. E szövegrész három összetartozó logikai elemből áll: a) ha erre vonatkozó mennyei jelt kapunk - b) el kell foglalnunk Pannóniát - c) (ennek lehetőségéről amúgyis) kedvező híreket kaptunk.

Racionálisan nézve, ez a logikai kapcsolódási sor bízvást megfordítható a következőképpen: a) otthonról kedvező híreket kaptunk Pannónia visszafoglalására - b) ha a természetfölötti hatalmaktól is jelt kapunk ennek elkerülhetetlenségéről - c) úgy a feladatot végre kell hajtanunk.

Racionális szemszögből tehát a kiindulópont, a fő mozgató erő a hazulról érkezett üzenet lehetett, s az égiek az üzenet megérkezése után küldték mennyei követüket, a csodaszarvast. Mi több, ezt a sorrendet az ősgesztai szöveg is igazolja: Hunor a csodálatos vad megjelenésekor mondja e szavakat, a hazai híreket ezt megelőzően kapták.

A két különszakadt népcsoport rendszeres érintkezése más történelmi tényekkel is igazolható.

Példánk óhatatlanul emlékeztet történetünk egy fél évezreddel későbbi mozzanatára. Árpádék 896. évi honvisszafoglalását is egy hasonló mozzanat előzte meg: székely véreink - miként ezt középkori krónikáinkból tudjuk - a honvisszafoglalók elé siettek "Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai - írja krónikájában Kézai Simon mester -, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannóniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein elébük menének s Pannóniát együtt meghódítván, abban részt nyertek".

Ámde miként siethettek a székelyek Ruthénia határairól Árpád hadai elé? Ha előre tudók, hogy jönnek. (Kézai ezt világosan megírja.) A két nép tehát már előzőleg érintkezett egymással. Így kellett lennie ennek már Hunor idejében.

Meggyőzően bizonyítottnak tekinthető tehát - ami egyébként is természetes -, hogy a keletre szakadt magyarok már az ősidők óta kapcsolatot tartottak a hazaiakkal. S aligha vetjük el a sulykot, ha azt állítjuk, hogy az érintkezés rendszeres volt. "A türköknek előbb említett népéhez - írja a X. században Bíborban született Konstantin (A birodalom kormányzása 135.) -, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök (magyarok) mostanáig küldenek ügynököket és meglátogatják őket és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek." Az érintkezés az Árpád-korban is fennmaradt. N. Béla egymás után három expedíciót is küldött (1232, 1235, 1237) a keletre szakadt magyarok felkutatására. Hasonló expedíciót szervezett a XV. században Mátyás király is. S tudjuk, hogy 1819-ben Kőrösi Csoma Sándor is a keletre szakadt magyarok felkutatására indult.

A népünk ágazatait összekötő mágikus kapcsolatot - mely az időben visszafelé haladva egyre fokozódik -, mégis minden eddig felhozott ténynél nyomatékosabban bizonyítja a Tarih-i Üngürüsz őstörténeti anyagának két eddig ismeretlen csodaszarvas-mondája, amelyek úgy illeszkednek a harmadikhoz, a meotiszi csodaszarvas mondákhoz, akár a széttört fogaskerék három darabja. E mondák, melyek a csodaszarvas mágikus jelképébe sűrítetten népünk keletre sodródott hullámainak megújuló visszaáramlásairól számolnak be, a két népcsoport között fennálló intenzív kétoldalú kapcsolatokra alapozódnak; a honvisszafoglalások csak a hazánk őslakosságával való előzetes tárgyalások és a hazaiak közreműködése révén jöhettek létre.

Ha csak valamennyire is realisztikusan fogjuk fel e jelképekbe tömörült ősmondák anyagát, s nem zárkózunk el az elől, hogy egyes elemei mögött valóságos tényeket, valós történeti események mondai vetületeit keressük, úgy az égiek által elrendelt, csodás égi küldöttek által kinyilvánított visszatéréseket szoros kapcsolatba kell hoznunk a hazai őslakosság sorsával, annak tragikus fordulataival. Az isteni küldöttek nem csupán azért rendelik el Magor és Hunor népének visszatérését, mert sokallják távolmaradásuk időtartamát, de alighanem elsősorban azért, mert itthon hagyott testvéreiket, a hazai ősnépet valamilyen baj, katasztrófa érte, fegyveres idegen had tört rá vagy alattomos, lassú beszivárgással kezébe kaparintotta a hatalmat, és kegyetlen elnyomatás, üldöztetés, szétszóratás, tipratás, keserű ínség lett szomorú osztályrészük Ily módon vált bűnné a távolmaradás, a jólétben, bőségben, hatalomban való gondtalan kinti mulatozás, és ennek folytán következett be az isteni közbeavatkozás.

Hogy került Magor az első helyre?

Látszólag jelentéktelen, és mégis fontos kérdés, miért áll az ősgesztában Magor mindig Hunor előtt? Középkori krónikáinkban, mint tudjuk, éppen fordított a sorrend, mindig Hunor- Magor.

Mi az oka a sorrendcserének? A használat következetessége itt is, amott is kizárja a véletlen eshetőségét. Következésképp itt is valamiféle jeltelen, megfejthetetlennek tetsző talány lappang.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Magor az első mondából idejekorán, mi több, éppen a vállalt feladat döntő szakasza, a végrehajtás szakaszának beindulása előtt egyszerűen kimarad, anélkül, hogy tudnánk, miért?

Magor szerepe ily módon -a lényegi cselekvésből való kiválása folytán - formálisnak, erőltetettnek, fölöslegesnek tűnik. A kérdés úgy áll: miért szerepel, ha nincs része a cselekményben? Más szóval: miért lép fel Magor az indításnál, ha személye a továbbiakban szükségtelen?

Valójában Magor szerepeltetésének nyomós oka van. Az őstestvérpár együttes jelenléte a mondai indításnál abból a tényből fakad, hogy a két egy tőről származott népcsoport itt még nem különült el, s így szerepeltetésük azt az igényt támasztja, hogy a monda beszámoljon a két testvér és népe sorsának további alakulásáról.

És ez nem történik meg. Az indításnál még együtt vannak Később azonban minden átmenet nélkül kimarad a cselekményből.

A krónikáinkból ismert meotiszi csodaszarvasmonda ponton ugyanígy indul: Hunor és Magor együtt indulnak vadászni, együtt üldözik a csodaszarvast, majd együtt költöznek a meotiszi ingoványok közé, öt év eltelte után együtt vesznek részt a nőrablásban, majd megsokasodván együtt törnek ki Szkítiába, ahonnan a létszám további felgyarapodása után a két testvérnép - noha a két testvér neve ettől az időponttól elmarad, ezt az eltelt tetemes idő indokolja - minden bizonnyal együtt költözik vissza Magyarországba.

A meotiszi csodaszarvasmonda tehát valójában a kárpát-medencei honvisszafoglalásig követi a két testvér, illetve népének sorsát. Nem így a Tarih-i Ungürüsz első mondája. A cselekmény itt is hasonlóan indul: Magor és Hunor, apjuk, Nimród társaságában együtt indul a vadászatra, a csodálatos vad eltűnése után együtt kéri Nimródtól a szentély felépítésének engedélyezését, majd annak megtörténte után együtt zárkózik be öt évre a szentélybe, s azt odahagyva együtt veszi feleségül a Perzsia határában élő bég két csodaszép leányát. Ezután azonban - az Üngürüsz nép eredetének a Hunorból való magyarázása után - Magor jeltelenül és nyomtalanul kimarad a történetből, s a honvisszafoglalás gyakorlati megvalósítása teljesen Hunorra hárul.

Magor kiesését a krónika egyetlen megjegyzés erejéig sem indokolja, s ez meglehetősen szembetűnő, ha figyelembe vesszük, hogy még a történésnek csupán elindításában szerepet játszó Nimród kiválását is megokolja (egy vad nyomába eredt), s később még arra is van gondja, hogy sorsát lezárja, mondván: "Nimród meghalt". Itt teljes a törés. Magor kihagyásához a szöveg nem nyújt semmilyen támpontot. Egyszerűen nem szerepel tovább, akárha elfelejtődött volna. Vajon mi lehet ennek az oka?

És mi az oka a sorrendcserének? Véletlent nem gyaníthatunk, mivel a sorrendiség következetessége kizárja ezt. Hát akkor? Fogódzó híján, hogy juthatunk tovább? 17

Tény, hogy a személyek említésének rendjét a családon belül a hagyomány szigorúan az életkorhoz kötötte, és ez mindmáig így van, illik a felsorolást az idősebbel kezdeni. Következésképp, ha az ősgeszta Magort említi elsőül, úgy őt idősebbnek, Hunort ifjabbnak tartja. Középkori krónikáinkban ez éppen fordítva áll, itt tehát Hunor az idősebb, Magor a fiatalabb.

A régiek felfogása szerint az idősebb, mint egy előző életréteg képviselője, egyben elődöt is jelent. Ennek alapján keletkezhetett hagyományainkban az a sajátos kettősség, vagyis inkább ellentmondás, amely sok (értelmezési) zavart okozott a hun-magyar viszony megítélésében, s amely mindmáig tisztázatlan: a hunok hol testvérnépként, hol elődeinkként szerepelnek, noha a csodaszarvas-mondában Hunor és Magor, a két ős testvérként lép elénk. Mivel azonban középkori mondáinkban Hunor áll az első helyen, tehát ő az idősebb testvér, hagyományunk értelmezése szerint ő az ős.

Az ősgeszta szerint viszont éppen fordítva, Magor az első. Vagyis iráni mondánk szerint Magor az idősebb, meotiszi mondánk szerint Hunor. Az első monda szerint ugyanakkor Hunor, vagyis az ifjabb testvér vezeti a honvisszafoglalást, míg Magor, az idősebb fiú, mint láttuk, egyszerűen kimarad a cselekményből.

És talán ez szolgáltat kulcsot a talány megoldásához. A Magor- Hunor (Hunor- Magor) sorrendcsere mögött a legifjabb fiú problémája rejlik. Gondoljunk itt népmeséink már szinte sablonosnak tetsző felépítésére: az idősebb fiúk sorra belebuknak a vállalt feladat teljesítésébe és az mindig a legifjabb fiúnak sikerül. (Meglehet, hogy e népmesei hagyományelemünk ilyen ősi, mondai-történeti alapra nyúlik vissza?) Ennek okát sem érdektelen feltárnunk. Az idősebb fiúk, testileg fejlettebbek lévén, az apa segítő-küzdőtársaivá - úgyszólván nemzedéktársaivá - válnak vadászatban, munkában, háborúban; létük is az apához kötődik ily módon (így válnak az ifjabbak szemében ők maguk is "előddé") és jószerivel vele is halnak el.

Ezzel szemben a legkisebb fiú az őshagyományok szerint a házi tűzhely őrzője, a tűzherceg, a "kicsi apa", aki a felnőtt férfiak idegenbe, háborúba távozása után is otthon marad, részint kicsinysége miatt, részint, mert otthon is kell maradni az otthon védelmére és az életfolyamatosság biztosítására legalább egy férfinemű lénynek. S a legkisebb fiú, mint ilyen, az apa helyettesítője, jogainak, hatáskörének örököse és tovább vivője; ő az, akit éppen kicsinysége folytán a sors (atyja és bátyjai eleste után) az élet továbbfolytatására szemelt ki: ezen alapszik a legifjabb fiú "varázsereje'', mondai-népköltészeti legyőzhetetlenségének valós alapja.

És ily módon jutottunk el a Hunor- Magor sorrendcsere talányának megoldásához s Magor eltűnése háttér okainak tisztázásához. Az ősgeszta csodaszarvas-mondájában azért szerepel Magor az első helyen s azért kell a honvisszafoglalás művének gyakorlati indításakor eltűnnie, hogy Hunor, a "varázserejű" legifjabb fiú lehessen a feladat végrehajtó, a nép visszavezérlője.

Ugyanebből az okból áll Hunor a meotiszi monda élén, melynek népét - miként azt a történelem tényei tanúsítják -a Magor-ág-beliek (megver- magor törzsbeliek) vezérelték vissza a kárpát-medencei hazába.

A Hunor névről

Ősgesztánk - tán valamiféle őstudás birtokában, mely időközben a feledés martalékává vált - azonosnak vallja Magor és Hunor népét, a két népcsoport nevét is, s erre az azonosságra meghökkentően egyszerű, kézenfekvő magyarázatot ad.

Kezdetben - vallja az ősgeszta - "Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott... Hunor neve később Üngürüsszé változott".

Milyen egyszerű mindez! Csupán a Hunor név elhasonulásáról van szó! Az üngürüszök kezdetben hunok voltak, de nevük később üngürüsszé, azaz hungarusszá változott a nyelvi elhasonulás útján; vagyis egyetlen kettős nevű népről van szó; illetve még a nevük is csupán egyetlen név két névalakváltozata.

E megkapó, elgondolkodtató nép- és néveredet magyarázat mintha éppen a fordítottja volna a krónikás hagyományokon alapuló eddigi vélekedéseknek, miszerint a két mondabeli ős, Hunor és Magor révén történt volna a valamikori ősnép két ágra szakadása. Az ősgeszta ezzel szemben, mintha azt mondaná: nem kettéválásról, hanem egyesülésről, összeforrásról van szó, s ez megfelel annak a közismert ténynek, hogy a nagyobb, nevezetesebb népek valóban két nép, nemzetség, törzs egyesüléséből keletkeztek, ezért áll nemritkán két ős a származási tabella élén, s innen eredhetnek a kettős népnevek is.

A magunk részéről a következőket fűznénk a fentiekhez. Különösképpen még senkiben sem ötlött fel a gondolat, hogy a Hunor név esetleg a Magor hatására vette fel jelenlegi alakját, pedig, ha az ősgeszta névsorrendje alapján feltesszük, hogy a Magor név a régibb, úgy ezzel az eshetőséggel számolnunk kell, annál is inkább, mivel a két névnek nemcsak a betűszáma, de mássalhangzóinak és magánhangzóinak eloszlása (3-2), mi több, még az elhelyezkedése is egyezik. A Hunor név ebben az alakjában a Magor hangzóinak rendje, eloszlása alapján egyszerű hangkieséssel (lásd magánhangzó torlódás kerülésének törvénye) alakulhatott ki, őseredeti alakja tehát Hun(g)or (Hungary lehetett, vagyis azonos volt második népnevünkkel (Hungar, Hungarus), ahol a hagyományőrző erők megóvták a név eredeti alakját.

Miért távozott Hunor sietve Perzsiából? (Hunor "menekülésének" és a magyarok besenyők elől való állítólagos menekülésének rejtélye)

Hunor menekülésszerűen távozott Perzsia határából. Az ősgeszta a következőkben tudósít erről: "Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára egy másik padisah került. Azt a vidéket pedig (melynek Hunor volt a fejedelme), Dzsiddija (Szkítia) tartománynak nevezik és tatár tartomány, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed. Egy nap Adzsem országának padisahja Konstantinije fejedelme ellen hadjáratot indított és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Konstantinije fejedelme ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától és Pannónija tartományba költözött."

Az eset az ősgeszta tanúsága szerint kétségkívül a mondai ősidőkben, nem sokkal az özönvíz és közvetlenül Nimród halála után történik. Hunor a Perzsiával szomszédos Szkítia uralkodójaként (a krónika szövege itt - feltehetőleg a fordító hibájából némileg zavart) részt vesz apja utódjának, Perzsia királyának oldalán egy háborúban (a "Konstantinije" itt éppúgy tudatos aktualizálás, mint a "tatárok országa"), s ezalatt támadás éri védtelenül otthon hagyott népét.

Ez a történet erősen emlékeztet az Álmos magyarjait ért állítólagos besenyő támadásra, ám annál konkrétabb, részleteiben megalapozottabb, s meglehet, hogy annak történeti előképéül, mintaképéül tekinthető. Más szóval: aligha zárható ki annak az eshetősége, hogy a besenyő támadás motívuma ennek, az időben jóval korábbi mondai eseményeknek mintájára került be módosított formában középkori krónikánkba.

Maga az eseménykonstrukció - éppúgy, mint a mintájára kreált besenyő támadás meséje -, ha reális értelemben vesszük, rendkívül furcsa. Hunornak van ereje hozzá, hogy húszezer főnyi lovassal segítse Perzsia uralkodóját, de arra még csak nem is gondol, hogy a védtelenül otthon hagyott népét (asszonyokat, gyermekeket, öreget) ért hitvány támadást megtorolja, holott megvolna az ereje hozzá és az ősi erkölcs is erre kötelezné. Ehelyett odahagyja hatalmas kiterjedésű országát és (vissza) költözik a Kárpát-medencébe.

Miért nem üt vissza? Miért nem torolja meg a támadást? Miért nem zúzza szét a támadókat, hogy egyszer s mindenkorra elvegye kedvüket hasonló gaztettek megismétlésétől?

Az ősgesztai előzményekből világosan kitetszik az ok, égi jelről van szó, az otthon hagyottakat ért csapás az égiek megtorló jellegű figyelmeztetése: megelégelték a békés várakozást s az indokolatlan késedelmeskedést, nem hajlandók tovább várni, tüstént indulnia kell népével együtt az elhagyott őshazába.

Vajon nem vonatkozik mindez - mégpedig fokozott mértékben -a középkori krónikáink megőrizte s évezredekkel később (i. sz. IX. sz.) bekövetkező állítólagos besenyő támadásra is?

És egyáltalán, nem úgy kell-e tekintenünk ezt a mozzanatot, mint amelynek - legalábbis a maga konkrét tartalmában - nincs közvetlen történeti alapja, lévén valójában az ősgesztában Hunor népét ért alattomos támadás egy módosult kései változata?

Az ősgeszta fényében ugyanis tisztán látjuk: népünk homályba vesző őstörténetének az őshazába visszaáramló egymást követő hullámait a három szervesen összefüggő és egymást kiegészítő csodaszarvas-monda foglalja egységbe. Így meotiszi csodaszarvas-mondánk a Meotiszba vonulástól a 896. évi honvisszafoglalás lezárásáig terjed, se roppant időszakasz történelmi erőfeszítéseinek legfőbb mozgatóereje a természetfölötti erők akaratából keresztülviendő honvisszafoglalás. Minden előrehaladó mozgás ennek jegyében történik, minden késlekedés, gátlás, kényelmeskedés az isteni akarat érvényesülésének szegül szembe, s érthető, ha a természetfölötti hatalmak a kezdeti jelképes intések, figyelmeztetések után drasztikus eszközökhöz nyúlnak.

Ezek közé sorolhatjuk az őshagyományokból módosult formában krónikáinkba szivárgott besenyő támadást, amely körül egyébként csak úgy hemzsegnek az ellentmondások.

Először: a besenyők semmi esetre sem képviseltek olyan katonai erőt, hogy a náluk hasonlíthatatlanul intaktabb és népesebb` magyarságot hatalmas országukból kiűzhessék.

Másodszor. a 896. évi honvisszafoglalásban önkéntesen és a magyarokkal teljes egyetértésben besenyő törzsek is részt vettek; a magyarok és besenyők között tehát bizonyíthatóan teljes a bizalom.

Harmadszor: számos jel arra mutat - így a besenyők elő- és utótörténete, a magyarsággal való harmonikus továbbélésük és teljes beolvadásuk -, hogy a besenyők a magyar népek csoportjába tartoztak.

Negyedszer: számos történeti, helytörténeti, nyelvtörténeti adalék tanúsága szerint a besenyők a magyarokkal együtt őslakói voltak hazánknak.

Ötödször: az állítólagos besenyő támadás következményének beállítani a 896, évi honvisszafoglalást nem más, mint ezt a hatalmas arányú és jelentőségű történelmi eseményt a vakvéletlennek alárendelni, a véletlen függvényévé tenni; ez pedig naiv, történelmietlen szemléletre utal, egy ilyen grandiózus akció gondos előkészítést, messzemenő tervszerűséget igényel.

Hunor fővezérsége és halála (A Hunor Álmos párhuzam)

Hunor az ősgeszta első mondája szerint személyesen vezeti seregét hazánk területére, ahol hasonló nyelven beszélő népet talál a vízözönt követő időkben.

A Tarih-i Üngürüsz másik csodaszarvas-mondájában, amely hunok évezredekkel későbbi, 373. évi honvisszafoglalásának előzményeit tárgyalja, mindez másképpen történik. A csodálatos vad megjelenése - és a jelképes égi üzenet megértése után (érdekes módon Magor ebben a mondában egyáltalán nem szerepel) - tetemes idő múltán, ez feltehetőleg az előkészületekkel telt el, Hunor a hadseregszervezéshez lát. "Nemród fia, Hunor katonaságot kezdett gyűjteni. Mikor Hunor népe összegyűlt, megszámlálták és összeírták. Látták, hogy Hunor népéből tízezer ember gyűlt össze, és a "nem rendkívüli teremtményekből" is kétszáznyolcvanezer férfi gyűlt össze. Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte, élete nem lett hozzá hű, és közben eltávozott ebből a világból."

Ismét a szavak, sorok mögül csapnak ki az őstörténetünk rejtett mozzanatait megvilágító tartalmak. "Az élete nem lett hozzá hű" - mondja az ősgeszta. (És itt senki se akadjon fenn azon, hogy nem idézzük a szavak török megfelelőjét, azzal ugyanis egy jottányival sem jutnánk előbbre, tekintve, hogy maga a török szöveg is csupán fordítás, latinból, s a latin kódexnek természetesen nyoma sincs, mi több, nyomós okunk van rá, hogy az elveszett latin kódexet egy magyar nyelvű ősgeszta fordításának tartsuk; tehát valójában az inkvizíció által régesrég elpusztított magyar nyelvű ősgeszta eredeti szavait kellene idéznünk. De nem annyira az egyes szavakon van itt a hangsúly, hanem a tényeken, tényösszefüggéseken s az azokat híven feltáró jelképes kifejezéseken. Se képes kifejezést itt is biztos bázisul használhatjuk, lényege: körülírást fejez ki, a halál tényének képes körülírását. E körülírás - "az élete nem lett hozzá hű" - azt tudatja velünk: Hunor oly módon halt meg, hogy azt nem volna illendő tudnunk

A többit a tényösszefüggések és jelképek árulják el. Ha figyelmesen olvassuk el a fenti szövegrészt, tüstént megragadhatunk egy sarkalatos tényt. "Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte - "az élete nem lett hozzá hű": vagyis Hunor pontosan akkor halt meg, amikor végzett a hadseregszervezéssel (hiszen a hadsereget már összeszámlálták és összeírták), azaz pontosan a felkészülési időszak lezáródásakor, ez pedig rendkívül sokatmondó tény. Miért épp ekkor lett hozzá hűtlen az élete? Miért éppen gigászi feladatának, a honvisszafoglaló hadsereg talpra állításának a végpontjára esik ez a halál? Miért épp akkor, amikor a természetfölötti hatalmak által kitűzött roppant feladat első, felkészülési szakasza véget ért, hogy megkezdődjék a gyakorlati végrehajtás szakasza? Nem gyanús kissé ez a nagy egybeesés?

Hunor élete az ősgeszta második csodaszarvas mondájának tanúsága szerint a honvisszafoglalás előkészítésének szolgálatán áll kora inúságától kezdve. Ezért ismeri fel tüstént a csodálatos vad megjelenésekor, hogy az égiek küldötte érkezett hozzá az istenek akaratának félreérthetetlen kinyilatkoztatásával, hogy népével együtt vissza kell térnie a kárpát-medencei őshazába. Ezért jelenti ki kísérőinek a vad eltűnésekor: "Ez nem véletlen dolga! Ez jel és utasítás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk. Ennek az az orvossága és gyógyszere, hogy más országban kell letelepednünk"; azaz: a megoldás az, hogy vissza kell térniük Magyarországba.

Hunor itt mintegy összegezi hivatását, élete célját, tartalmát: A végrehajtás azonban késik ("közben sok idő telt el"), mégpedig - amennyire a krónika szűkszavú tudósításából ez megállapítható - egyrészt a folyó ügyek intézése, másrészt a szellemi-. anyagi előfeltételek előkészítése miatt. Ezek közé tartozik a szomszédaival való viszony rendezése: "a szomszédos országokat is megtámadta, sok országot harccal és erőszakkal leigázott, s azok megértették, hogy (Hunornak) ellenállni nem képesek." Mindez feltehetően az előkészítést szolgálja, mert a krónika így folytatja: "Ők (Hunorék) pedig azon gondolkodtak, hogy saját hatalmuk alá hajtják Pannónija tartományát és a nyugati országokat

Hunor csak ekkor kezdi meg a hadsereg szervezését. Kétségtelen hát, hogy élete az előkészítés szolgálatában áll; az előkészítés, a felkészülés feladata viszont a hadsereg talpra állításával véget ér, s véget ér Hunor élete is: a nagy feladatot, amiért küldetett, teljesítette; a végrehajtás szakaszában már nem vehet részt, az már nem az ő feladata s így további élete tengődésre volna kárhoztatva, tehát nem élhet tovább, meg kell halnia: társai feláldozzák.

De vajon bizonyos-e ez?

Idézzük fel az iménti esetet! Nimródnak távoznia kell, mielőtt a csodálatos vad felbukkanna, mert ő nem vehet rés a honvisszafoglalásban. A csodálatos vad nem neki, hanem fiainak hoz üzenetet, só fölöslegesen, statisztaként nem lehet jelen.

Még egy történelmi párhuzam: a 896. évi honvisszafoglaló sereg vezére, Álmos halálához krónikásaink a következő különös szavakat fűzik: "Álmost pedig megölték Erdély földjén, neki ugyanis nem volt szabad beköltöznie Pannóniába."

Miért nem volt szabad? A krónikás szöveg felfedi Álmos megöletésének rituális, kultikus jellegét, de azt már nem mondja meg, miért nem volt szabad Erdély földjére lépnie. (Álmost ugyanis - pontosítanunk kell a krónikás szöveget - nem Erdélyben, hanem Erdély határán áldozták fel.)

A kérdés megválaszolásához mélyebben kell nyúlnunk - noha itt csak vázlatosan, érintőlegesen -, a hun-szkíta hiedelem- és gondolatvilágba. Felfogásuk szerint a férfi közösségi elhivatottságra, harcra születik. Ez volt az oka, hogy fiúcsecsemőik arcát késsel felhasogatták, részint, hogy már ilyen korán hozzászokjon a fájdalomhoz, részint, hogy ráróják harci hivatásának jelét. Küldetés és sors, hivatás és élet: ugyanazon dolognak két oldala, amely egymástól el nem választható; ha beteljesült a hivatás, beteljesült az élet is, a további lét már csak lealázó, méltatlan vegetálás.

Hunor és Álmos sorsa meglepő egyezéseket mutat. Mindkettejük hivatása a honvisszafoglalás előkészítése. Álmos már születésétől, Hunor a csodálatos vad megjelenésétől készül erre. Mindketten hadseregszervezők. De, míg Hunort a hadsereg talpra állításakor áldozzák fel, Álmost egy szakasszal később, a sereg hazavezérlése után éri el ez a sors; így hal meg a mágikus erőkkel álomlátások útján érintkező és népét az ősi hazába visszavezető Álmos vezér is; miután teljesítette az égiektől rárótt hivatását.

Az ősgeszta következő része mintha azt sugallná, hogy Hunor utódját még életében, feláldozása előtt választják meg: "Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte, élete nem lett hozzá hű; és eltávozott ebből a világból De Hunor rokonai között volt egy hatalmas bégfi, nevét Kattarnak mondták. Hunor helyébe őt jelölték ki a hadsereg fővezérévé."

Összefoglalva: Hunort tehát - történelmi hivatásának ragyogó teljesítése után, és természetesen a saját hozzájárulásával - épp úgy feláldozták, mint Álmost. Feltehetően ez volt Kattar fővezérsorsa is, mert nem találjuk nevét a hun királyok között. Közösségi hivatás, cél és tartalom nélküli férfiéletet élni - szkíta hiedelmek szerint - rosszabb a halálnál.

Őstörténeti mondáink sajátos felépítéséről

Ősgesztánk és középkori krónikáink csodaszarvas mondáinak egybevetése már eddig is meglepő egyezéseket tárt fel. Ezek sora még tovább gyarapszik, ha feltárjuk eseményük, cselekményük sajátos felépítését.

Két egymással szembefeszülő, egymással viaskodó erő párharca határozza meg a történéseket.

1. Dinamikus előrehajtó erő, a természetfölötti mágikus hatalmak rendíthetetlen akarata, ösztökélése, hogy az üngürüszök költözzenek vissza kárpát-medencei hazájukba; ez a mondai cselekvés motorja.

2. Visszatartó-hátráltató erők Ezek a legkülönfélébb objektív és szubjektív dolgokból, körülményekből, fizikai és szellemi tényekből, emberi gyengeségekből és kényelmeskedésből tevődnek össze, késleltetve az előrehajtó, dinamikus erők érvényesülését.

E két ellentétes irányú erőmozgás szabja meg a történeti-mondai események váltakozó ritmikáját; a késések természetesen visszatartják, a mágikus sürgetések, ösztökélések aktivizálják cselekményt, amely a következők szerint alakul: a) Minekutána az égiek akaratának hivatott földi megvalósítói, az üngürüsz nép vezetői - Magor és Hunor - különféle okok folytán újra meg újra megkésnek az égiek által elrendelt feladat teljesítéssel; - b) a késésekre az égiek sürgetése vagy éppen megtorló-kényszerítő csapása válaszol; - c) a sürgetéseket gyors előremozgás, a cselekmény aktivizálódása, az események felgyorsulása jellemzi.

S hogy ez mennyire így van, szemléltetően tanúsítja, hol még a késések és sürgetések száma is egyformán meghatározó Három késésre három sürgetés felel.

A hármas szám itt természetesen az ősi szómágián alapszik jelképes értelmű: a három ismétlődés az adott lehetőségek teljes kimerítését jelzi. Három a próba, több késésre nincs lehetőség. Az égiek három sürgető figyelmeztetése tehát azt tudatja az üngürüszök népével: nincs tovább, nem várhattok tovább! ("Három az Isten igaza! - Népünknél a hármas szám hagyománya gazdagon megőrződött.)

De lássuk, hogyan valósul meg ez részleteiben.

A Tarih-i Üngürüsz első mondája

A. Első késés: még a mondakezdés előtt következik be: Magor és Hunor fiatalsága folytán még felkészületlen a nagy feladat teljesítésére. 
Első sürgetés: a csodálatos vad felbukkanása az őstestvérpár tudtára adja: haladéktalanul fel kell készülniük a Pannóniába költözésre.

B. Második késés: az őstestvérpár a felkészüléshez előírt öt esztendő múltán nem távozik a szentélyből. 
Második sürgetés: az istenek megbízásából "titokzatos személy" érkezik és ráveszi a fiukat a szentély elhagyására.

C. Harmadik késés: Hunor ahelyett, hogy küldetését teljesítené, a perzsa uralkodó oldalán háborúskodik. harmadik sürgetés: Hunor védtelenül hagyott népét pusztító támadás éri.

A meotiszi csodaszarvas monda

A. Első késés: ugyanaz. 
Első sürgetés: ugyanaz.

B. Második késés: a magyarok indokolatlanul elidőznek Szkítiában. 
Második sürgetés: az istenek óriási sasok pusztító seregét bocsátják rájuk.

C. Harmadik késés: a magyarok küldetésük teljesítése helyett a Szkítiával határos területeken időznek. 
Harmadik sürgetés: besenyők pusztító Támadása zúdul a magyarokra.

X. Végkifejlet: a magyarok sietve a Kárpát-medencei hazába költöznek.

A két mondát hatalmas, több ezer éves időköz választja el, s ősjelképeknek a meotiszi monda képződés korára már lezajlott elhomályosulása irdatlannak mutatja ezt a távolságot. Szembetűnő hát, ha a meotiszi monda mégis hajszálpontosan követi felépítésében az ősmonda struktúráját.

Hadpusztító óriásmadarak fantasztikus mondája

Fenti egybevetésünk, amely a két monda tökéletesen egye szerkezeti felépítését tárja fel, érdekes megfigyelésekre nyúlt alkalmat.

Kétség se férhet hozzá, hogy meotiszi mondánk szerkezete ősmonda mintájára formálódott (innen a nagyfokú egyezés); ebben a mondaképző hagyományőrző erők törvényszerűségei követő munkájának eredményét kell látnunk, nem feledkezve meg arról, hogy a történeti monda jelképi formákba sűrült történelem, ősi szóhagyomány-formákba préselt történelem.

S tüstént felfigyelhetünk rá, hogy a meotiszi mondaszerkezet; B. és C. pontja körül valami nincs egészen rendben. A három felépítés ugyanis eredetileg a következő fejleményekre épül: Első figyelmeztetés. B. Második figyelmeztetés. C. Megtorlás.

Az ősmondában ez hiánytalanul érvényesül. Meotiszi mondánkban azonban ez az elvi felépítés megcsorbul, a második figyelmeztetés valahogyan kifejlődött, kimaradt s így az első figyelmeztetés után máris büntetés következik. S ezt megduplázza a harmadik pontban bekövetkező isteni megtorlás; a három egységen belül tehát a figyelmeztetés helyett a büntetés ismétlődik meg, vagyis a mondában az eredeti két figyelmeztetés helyett (ami indokolt, hiszen így következik be harmadikra, Isten igaza") két isteni retorzió áll. És ez semmiképpen sem indokolt. Az isteni megtorlás ugyanis, mint végső figyelmeztetés nem tűr további halasztást. Az indokolatlan második megtorlás -a besenyők támadása, melynek labilitását már korábban érintettük - tehát csak azért került a mondába (és a históriába), mert a második figyelmeztetés elfelejtődött, illetve, hogy az ősmondai hármas struktúra ily módon megőrződjék.

Következésképpen -a besenyő támadást mint mesterségesen beillesztett s ide nem illő elemet elejtve - Álmos magyarjait óriásmadarak űzték vissza Pannóniába, s így néhány szót mégiscsak kell szólnunk erről.

A természetfölötti hatalmak késztetésére hazájukba visszatérő magyarok menet közben nem törik túlságosan magukat, kényelmeskednek, késedelmeskednek s ezáltal felgerjesztik az istenek haragját, akik megelégelve az időhúzást, pusztító csapással sújtanak rájuk.

A Képes Krónika (1358) szerint: "Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok sast láttak; itt meg nem maradhattak a sasoktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették a vágómarhákat (devorando pecora eorum), sőt még lovaikat is; azt akarta ugyanis az Isten, hogy minél hamarább szálljanak be Magyarországba."

Látomásszerű jelenés: sasok, sasok, óriás sasok mindenfelé sűrű rajokban a fákon, sasok felhője, sasok förgetege minduntalan a seregre zúdulva, sorait megbontva, jószágait pusztítva. Sasok vágómarhával a karmaik közt, nyihogó ménlovakkal elrepülve, hús- eső szitálásban, akárha Prometheust tépnék. Félelmetes sasok. Ugyancsak megtermett szárnyasok, ha képesek rá, hogy tomboló ménesekből, gulyákból szilaj lovakat, barmokat ragadjanak el s marcangoljanak darabokra. Micsoda jelenés!

Természetesen ősidőkbe visszanyúló monda ez, mágikus, látomásos képei jelképekké sűrűsödtek, s a többcélú tartalom is a jelképek nyelvén szól Madarak kényszerítik a visszatérő magyarokat útjuk folyat, madarak űzik előre Álmost és hadinépét, madarak intézik, hogy ne késsen tovább - s a madarak mögött ott az Isten.

Történeti és valóságfölötti elemek keverednek itt egyetlen gubancba, a csodás mondai elem pedig őshagyományokra, ősi eredőkre int s a hadinép a végzet bábja és megtestesítőjeként valóságfölötti dimenziókba rontva akár Homérosz trójai hősei. Mágikus erők szabadulnak el, szárnyakon fordul át gyöngy-tengelyén az ég, szárnyak hasítják szét örvénylő darabokra, s fegyver had tehetetlen.

A madarak őshiedelmek szerint a természetfölötti hatalmak megtestesítői, a jövő ismerői, istenek küldöttei vagy maguk az istenek, akik gyakran jelentek meg madár képében; Zeusz sas képében környékezte meg Hérát; Eneh ősanyánkat turul ejtette teherbe; a turul, a griff s az ölyü (kerecsensólyom) őshagyományunk szent, jövőtudó madarai. ("Miért vijjog a saskeselyű? Miért szállong a turul s ölyü - Hadintéző, baljós madár - Széles Dunának partinál?" - Arany János Keveháza).

Kérdés: miféle madarak hát, akik itt a hazatartó sereg fölött röpködnek? A kérdés indokoltságát a szöveg kirívó következetlenségei,; ellentmondásai jelzik. Valamennyi krónikás szöveg kiemeli, hogy a sasok úgy hemzsegtek a fákon, mint a legyek, noha köztudott ezt vadászatkedvelő pusztai őseink kiválóan tudták -a sas sohasem mutatkozik tömegben. Továbbá: nincs olyan sas a világon, amely vágómarhákat, lovakat ragadhatna el, téphetne szét; erre csak egyetlen madár lehetett képes, a mondabeli griff, a Napisten madara, azt aranyhegyek kincsét őrző szent ősmadár; eredetileg ez szerepelhet a mondában [ ha ez így van, úgy a hagyomány a griffes- indásokhoz (670) kapcsolódhat], krónikásaink azonban a hagyomány homályosulás, hagyományzavarodás folytán, vagy hangsúlyozottan pogány jellege miatt, tanácsosabbnak látták sassal felcserélni.

De akár sasok, akár griffek: az Ég büntetése ez. S nehogy bárki is azt higgye, holmi ijesztgetésről van szó csupán! A madarak a had élelmiszerkészleteit, élelmiszertartalékait pusztítják el, s megsemmisítik a lovas had legfőbb harci alapját, a lovakat is; a lovak nélkül (és élelem nélkül) maradt lovas had pedig egyaránt képtelen a támadásra és a menekülésre; a seregre nehezed kényszer tehát elementáris: vagy rögvest hazatérnek vagy kiteszik magukat a pusztulásnak. Másra nincs lehetőség. "Istentil is kisszirettetének"

Az óriásmadarak mondájának mágikus jelenetében vet tör ismét felszínre a hagyományromlás folytán széttöredezettnek, s így egyes elemeiben esetlegesnek tetsző, elmosódott hátterű meotiszi mondánk mögül az ős-csodaszarvas- monda búvópatakként rejtőző ága..Így válik itt hirtelen világossá újonnan előkerült, a Tarih-i Ungürüsz megőrizte ősgesztánk fényében -, hogy a Kárpát-medencei ős- szülőhazába való visszaköltözés indítékai és mozzanatai átszövik a magyarság egész őstörténelmét. Itt robban mindez az eszméletünkre, s itt, ezen a ponton, az óriásmadarak támadásának mondájánál válik mindez tudatossá, hiszen e roppant szárnyasok támadása az égiek megtorló csapása az eddigi késedelmeskedésekért. Ez a harmadik sürgetés. Isten igazának most már teljesülnie kell! "Istentil is kisszirettetének" - fűzi hozzá a történtekhez Csáti Demeter a Pannónia megvételéről szóló nagybecsű énekében.

Évezredek történetét egybekapcsoló monda

Alighanem már az eddigiekből is megállapítható, hogy a Tarih-i Ungürüsz őstörténeti anyagával olyan történetileg önmagát bizonyító hitelű láncszem került elő, amely a 896. évi honvisszafoglalást megelőző idők mindeddig töredezetten hézagos vagy éppen gyökértelennek tetsző eseményeit egyetlen szilárd eseménytömbbé, eseménytörténetté foglalja össze, méghozzá oly módon, hogy roppant időívet, időhidat alkotva évezredek történeti eseményeit tömöríti egyetlen törekvés, egyetlen cél köré, s ugyanakkor feltisztul, sajátos szétbonthatatlan egységgé szerveződik az a szokatlan és merőben ellentmondásosnak tetsző kettősség, amely őstörténetírásunkban oly sok feloldhatatlan zavar forrása lett: a töredékesen fennmaradt történeti és mondai elemek kibogozhatatlannak rémlő keveredése. Az ősgeszta anyagának kohéziós hatása mindezeket a vélt ellentmondásokat kiiktatja, feltárva, hogy nem egymást kizáró, de egymást kiegészítő, koherens erők működéséről van itt szó, s őstörténetünk kétsíkúsága egyfelől abból adódott, hogy írásos forrásaink megsemmisültek, másrészt, hogy ősidőkre nyúlnak vissza s így meghatározó a szájhagyomány szerepe; ebből fakad, hogy őstörténetünk kettős jellegű, történeti és mondai egyszerre; őstörténetünk tehát mondai jellegű, ősi népmondáink viszont történetiek. Annyira történetiek, hogy bízvást elfogadhatjuk őket élő szájhagyomány útján ránk hagyományozódott őstörténetnek (még akkor is, ha időnként egy-egy különleges véletlenek összejátszása folytán fennmaradt írásmű is - mint esetünkben az ősgeszta - belép a közvetítés láncolatába).

Ebből adódik őstörténetünk egy másik sajátossága: őstörténetünket szerkezetileg és tartalmilag egyetlen ősi monda foglalja egybe, a csodaszarvas mondája, illetve - mivel meotiszi csodaszarvas mondánk az ősgeszta Tarih-i Üngürüsz megőrizte két csodaszarvas mondájával egyetlen mozaikkockákként összeilleszkedő hatalmas mondafüzérré bővül -a csodaszarvas mondakör.

További sajátossága e mondai jellegű, mondákba foglalt őstörténetnek a példátlanul hatalmas időtartam. A mondai-történeti kiindulópont, miként láttuk, a vízözönt követő időkben uralkodó Nimród fiainak felcseperedése, záró szakasza pedig a 896. évi honvisszafoglalást követő évek A mondakör roppant időívének pillérei között tehát hosszú évezredek történése feszül.

Mindennek pedig egyszerűen hiába keresnénk mását. 25

A történelmi mozgatóerő különös volta

Még egy vonása van a mondának, amelyet szerfölött különösnek és rejtélyesnek minősíthetünk. Ez az irdatlan időt átívelő mondafüzér az üngürüsz népnek egy meghatározott területre való visszatérési törekvéseiről szól; visszatéréseinek évszázadokon, évezredeken át szakadatlanul megismétlődő és újra mi újra egymásra hulló, egymást követő láncolatairól. A visszatér akarása - amely a mondai őstörténet során mágikus jelkép természetfölötti hatalmak elrendelésének alakját ölti magára olyan elemi hatóerőként érvényesül itt, amelynek -a történ évezredei során - minden alárendelők.

Az ősmonda nem adja meg - legalábbis közvetlen formába nem -e valósággal természetfölötti, emberfölötti törekvés miértjét, amely - hogy az állatvilágba nyúljunk példázatért talán csak a mágikus állatvándorlásokhoz hasonlítható, a tengeri halak vándorlásához, kik ősmúltjuk ösztöneikben élő törvényei szerint mérhetetlen távolságokból is visszaúsznak születésük folyamvidékeire, még akkor is, ha útközben java részük elpusztul.

Valami hasonlóról volna szó? Az ősmonda szavakban nem ad választ s így ez a törekvés érthetetlenül rejtélyesnek és megmagyarázhatatlannak tűnik.

Miért e megátalkodott, évezredeken áttartó, már-már rögeszmés sóvárgás egyetlen helyre? Miért épp a Kárpát-medencébe? Miféle áldás, előny remélhető itt? Miféle jó, amit más terület, más haza nem tudna megadni?

Kárpát-medence! Népek átjárója, országútja, ütközőhelye. Vérzivatar és pusztulás. Föld, mely szivacsként beissza az itt élő népeket. Föld, melyet más népek sietve odahagytak. Miért hát e ragaszkodás?

Fönt a kietlen, fagyos északon laktak talán s napfényes, melengető déli tájra vágyódtak? Jóformán épp fordítva. A Pontusi tenger mellékéről jöttek, a meotiszi tenger öbleiből, Perzsia határairól.

Hegyektől övezett, jól védett földnek sejtették? Meotisz, amelyet egyetlen gázlón át lehetett megközelíteni, sokkalta védettebb volt.

Szép vidék Pannónia? Vannak talán még szebbek. Jól termő, gazdag ország? Akadnak gazdagabbak.

Valamikor itt éltek s egy ideig övék volt ez a föld?

Mit számít az? Hány olyan nép van a földön, amely még nem cserélt hazát? Európa csaknem valamennyi népe messziről jött, más égtájak alól, s mégis, egyik sem vágyik vissza régi honába.

Vagy tán hontalanul éltek, örök űzettetésben s végre hazára vágytak, országra, mi övék?

Ez sem áll. Hatalmas, tágas területeket, nagy országokat bírtak békében, biztonságban. Hogy csak néhányat soroljunk fel közülük: bírták a Perzsiával határos részeket, Meotiszt,

Szkítia mérhetetlen füves síkságait, Levédiát, Etelközt.

Mi az oka hát, hogy valamennyi felsorolt és fel nem sorolt haza közül mégis mindenhonnan a Kárpát-medencei hazába vágytak vissza, és soha máshova; soha a nimródkori Perzsiába, se Perzsia határszéleire, se a Meotiszba, se Szkítiába, se Levédiába, se Etelcuzube.

Valamennyi volt hazájukat az ősgeszta tanúsága szerint csupán átmeneti, előkészületi terepnek tekintették a visszatéréshez. Pedig Meotiszban háborítatlan volt az élet, s Szkítia, melynek hegyeiben krónikásaink szerint az aranyat őrző griffek tanyáztak és kristályköveket sodortak a patakok, ürömfűtől szagos térségei pedig a száguldó ménesek sokaságával eszményi hazát adott; eszményi hazát kínált.

Miért nem maradtak hát régebbi hazáik valamelyikében? S miért nem vágytak vissza soha amazokba? Mert ennek sehol semmi nyoma, noha történeti tények tanúsítják: egyetlen volt hazájukhoz sem fűzték őket nyomasztó, sötét emlékek, keserű tragédiák, szégyenletes bukások, vereségek emlékei. Ellenkezőleg: e hazák valamennyijében virágzottak és sokasodtak, biztonságban és hatalomban éltek, a Kárpát-medencei hazában pedig, e népek keresztútján mind újra elvéreztek.

És még valamit: az emberi eszmélet -a népek eszmélete is -a feledés birodalma; távolság és idő letörli az emlékezetből az átélt szépet is, a szenvedélyeket s a vágyakozást is. Mi az oka hát, hogy a magyarok eleinek hazavágyódása, ahelyett, hogy az idővel enyhült volna, csak erősödött?

Ha a ragaszkodás nem csitul az idővel, úgy a ragaszkodás okának mélyrehatónak kell lennie.

A csodaszarvas mondakörből akarva, nem akarva fantasztikus jelenségként lép elénk egy nép, amelyet évszázadokon, évezredeken át egyetlen legfőbb törvény, egyetlen akarat mozgat: visszatérni Pannóniába! Nimród két fiától, Magortól és Hunortól gyűrűző hullámzásban, mind újra feltolulva, istenek parancsára, mindenét odahagyva, Pannóniába vissza.

S nem elég a Tarih-i Üngürüsz megőrizte ősgeszta, nem elég a három külön mondából összeálló csodaszarvas mondakör! Még akad egy mondakör, amelynek ugyancsak a Kárpát-medencei hazába való visszatérés a tárgya. Ezúttal azonban a visszatérés nem a valóságban, nem a földön, de az égen át történik, égre írt ígéret formájában: a Csaba-mondakör ez s a Hadak Útja monda. Csaba, Attila legkisebb fia, a nagy égi folyón, a csillagporos égi utakon tér majd vissza népe segedelmére. S teljesen mindegy, hogy transzcendens; valóságfeletti hiedelem: mégis mondai tény, amelyet a mondai elemzésnek, jelképkutatásnak tanulmányoznia kell.

Mi ez? Ősi beidegzettség? Vak ösztön? Megmagyarázhatatlan törekvés? Valamiféle különös, ősi hazaszeretet, mely minden más hazát elejt, felejt, csapán egyhez tapad abajgó gyötrelemmel?

Mi lappang e legyűrhetetlen törekvés mögött?

Aligha kétséges, hogy itt valami mélységes mély titokvár felderítésre.

Honfoglalások vagy honvisszafoglalások?

László Gyula elévülhetetlen érdeme a kettős honfoglalás elmélete, hiszen ezt az egyszeri honfoglalás elméletével szemben érvényesítette, amely a Bach-korban vált uralkodóvá. Krónikás hagyományaink ugyanis általában két honfoglalásról szólnak (közvetve Anonymus is: Árpád Attila örökébe lép). Kézai Simon például így fejezi be a hunok történetének ismertetését: "Vége az első könyvnek a bejövetelről. Kezdődik a második könyv a visszajövetelről." A Képes Krónika: "hadd lássuk most, mikor tértek vissza újból Pannóniába, kik voltak a visszatérők kapitányai..." A Chronica Hungarorum csaknem szó szerint ismétli ezt: "lássuk most, mely időben tértek vissza másodszor, s kik voltak a visszatérők kapitányai..." Thuróczy János: "A magyarok krónikája második része szól a magyaroknak Pannóniába való visszatéréséről..." Székely István is a magyaroknak második bejöveteléről szól világkrónikájában. S hogy nagyot ugorjunk előre az időben, ideiktatjuk az 1849-1850. évi hármas Kis Tükör idevágó párbeszédes részletét: " 
K. Kiktől származtak a magyarok? 
F. A szittyáktól.

K. Hol laktak régebben? 
F. Ázsiában napkelet felé.

K. Hány ízben jöttek ki Magyarországba? 
F. Három ízben, elsőben hunok, másodszor Vár-Hunok vagy avarok és harmadszor Magyarok neve alatt jöttek ki"

Krónikásaink tehát, pontosabb kifejezéssel élve, nem annyira két honfoglalásról, mint inkább visszajövetelről, visszatérésről, második bejövetelről szólnak, szerintünk nagyon helyesen, hiszen ha már megtörtént a honfoglalás, a következő beáramlási hullámoknál valójában inkább visszajövetelről, honvisszafoglalásról, visszatérésről, visszaköltözésről beszélhetünk, s nem használjuk munkánkban a honvisszafoglalás megjelölést.

László Gyula nagy értékű elméletében az a forradalmian hogy ő az avarok 670. évi második hullámát, az úgynevezett griffes-indások bejövetelét jelöli meg első honfoglalásként.

AZ EGYKORI ÉRDI SPORTREPÜLŐTÉR

Összeállította: Németh Katalin

 

Dobos István pilóta Svachulay Albatros gépével

 

Endresz György későbbi óceánrepülőnk 1918-ban póttankos Phönix D II partvédelmi vadászgéppel

 

Lampich L 2 Róma háromszoros világrekorder repülőgép

 

A 41 J századnál repülő Kaszala Károly Albatros D III gépével

 

A BL 5 iskolagép 120 LE-s Bristol Lucifer motorral

 

Bánhidi Antal az első Gerlével

 

A Gerle három nézeti rajza

 

A Gerle 13 sportrepülőgép

 

WM 13 sportrepülőgép

 

Almásy László Ede

 

Székely vendégek az érdi reptéren (a fotó Mészáros János tulajdona)

 

Vitorlázórepülő vizsgajelvények és teljesítményjelvények: ezüst-, arany- és gyémántkoszorú.

 

Raczkó Lajost (1), Tasnády Lászlót (2), Vadas Lászlót (3) és gróf Andrássy Imrét (4) athéni követünk bemutatja a görög trónörökösnek.

 

Ifjú Károlyi Gyula gróf (Horty István Kormányzóhelyettes Úr sógora ).

 

A Bücker Bü 131 Jungmann

Üngürüsz és az erdei homály -Legenda, ami már nem legenda?

Magyar Titkok, Madzsar Tarihi I. rész

Ér, ered, erecske, erdő, eredő, erdei homály - magyarok eredete. Honnan ered nemzetünk? Hol az őshazánk?

Mi van a magyarok eredetével? Százszor megírták már: "tisztázott kérdés". Százegyedszer rá kell döbbennünk: semmi sem tisztázódott. Eredetünket homály fedi, őserdei homály. Széchenyi így vall erről: "Több mint nyolcszáz éve senki se tudja bizonyosan mi okból és honnan Hunnia határán termett egy mindent meghódító maroknyi nép."

Mindent meghódító maroknyi nép. Nyolcszáz éve. Hun nép Hunnia határán. Ezer éve már és senki sem tudja.

Béla király névtelen jegyzője szerint Árpád vezér így szólt erről: "Az én ősapám, a nagyhatalmas Attila király bírta vala a földet, mely a Duna s Tisza között a bolgár határszélig terjed".

Kézai Simon mester így vall a "magyarok második bejöveteléről": "Jézus Krisztus születésének nyolcszáz hetvenkettedik esztendejében jövének be ismét a hunok vagy magyarok Pannóniába".

A Képes Krónika már az avarok második hullámát, a griffes-indásokat nevezi magyaroknak; vagy talán éppen magukat az avarokat: "Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenedik évben, száz évvel Attila halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig hungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába."

A közel fél évezreddel az árpádi bejövetel, s három és fél évszázaddal az őshagyományok inkvizíciós elpusztítása után keletkezett szöveg érthetően homályos és ellentmondásos.

Száz évvel Attila halála (454) után ugyanis, 560 táján nem a griffes indások, hanem maguk az avarok költöztek be hazánkba; a griffes indások 670-ben követték őket.

Jordanes gót püspök (550 körül) írott források alapján arról számol be, hogy hazánkban már az időszámításunkat megelőző időkben is hunugorok, azaz magyarok éltek: "A hunugorok pedig arról nevezetesek, hogy tőlük ered a hermelin bőrökkel való kereskedés. Róluk azt olvassuk, hogy első tartózkodási helyük Szkítia földjén volt a Meotis-tó mellett, azután Mysiában, Thrákiában és Dákiában, harmadízben ismét Szkítiában a Pontusi tenger fölött laktak."

Dákiában tehát hunugorok, azaz magyarok éltek az időszámításunk körüli időben.

Ősgesztánk, a Tarih-i Üngürüsz arról tudósít, hogy mikor a Vízözönt közvetlenül követő időben, Nimród életében Hunor a természetfölötti hatalmak, illetve az isteni erők parancsára seregével a Kárpát-medencébe siet, itt vele azonos nyelven beszélő népre talál, az üngürüsz, azaz hungarus népre.

Figyelemre méltó, hogy valamennyi krónikánk beköltözésről, bejövetelről, kijövetelekről, visszajövetelről ír, nem pedig honfoglalásról, idegen terület fegyveres erővel történő elfoglalásáról.

Ősi híradások szólnak a Kárpát-medencében élő és az azon kívül tartózkodó magyar népek érintkezéséről, szoros kapcsolattartásáról.

Így Anonymustól tudjuk, hogy a Kárpát medencében élő - és itt őshonos - székely nép fegyveres hadai 896-ban az Álmos vezérlete alatt közeledő magyar hadak elé vonulnak "Ruthénia határáig", hogy egyesüljenek velük a Kárpát-medencei őshaza felszabadításában a bolgár-szláv megszállók uralma alól.

Egy évszázadok pora alá temetett és mindmáig megíratlan magyar őstörténet körvonalai bontakoznak ki ezekből az adatokból, miket még az adatok sűrű sora, egész légiója egészít ki, tengernyi titkos adalék.

Szűkítsük most tekintetünket ősgesztánk, a Tarih-i Üngürüsz vizsgálatára.

Páratlan értékű ősanyagot őrző geszta ez. Titokzatos módon maradt ránk, átbukdosva évszázadok fekete zsilipjein, tudatölő, nyelvfosztó évszázadokon. Hogy valamiképp megmenekedjék, ősmagyar nyelv köntösét levetve, sápadt latint öltött. Később a latint ledobva, török kaftánba bújt, s elbujdosott Bizáncba, I. Szülejmán szultán udvarába. Itt rejtőzött századokig, innen került ki felderíthetetlen ösvényeken egy török bazárba. Ott vetődött rá a kallódó kincsek, ócskaságok között egy magyar kutató szeme: Vámbéry Árminé.

Potom pénzért megvette ezt az ősgesztát, hazahozta és a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Vámbéry az MTA Értesítőjében rövid ismertetőt írt a talált kincsről. Budenz József hosszabb tanulmányt szánt a méltatására.

Felfedezték a gesztát. Felfedezték- hogy elfedezzék.

Felfedezték oly módon - és ez minálunk hajh, nem ritkaság -, hogy újabb ködtakarókat borítsanak rá. És az ősgeszta elmerült a papír- és betűtengerben. Útban volt - elsüllyesztették. Nem most süllyedt el először. "Bűnös" kor "bűnös" terméke olyan "bűnös" koré, amelynek megszállott makacssággal minden elérhető emlékét kiirtották a "pogánynak" nevezett ősvallás korának üldözött terméke. Zavarta a kialakult nézeteket, a monolitikus sémák uralmát. Ami titok volt, maradjon is titok.

Mert valóban titokként őrizték föld alatt, kő alatt, könyvtári titkos rejtekekben, kéz ne érinthesse, szem meg ne láthassa. Süvöltötték a fekete századok, a magyar nép kálváriajárásának és - mondjuk ki - megvakíttatásának századai.

Bizonyos tény: középkori krónikásaink (Anonymus, Kézai, a Képes Krónika, a Chronica Hungarorum stb. szerzője) nem ismerték, nem tudtak róla.

Ősgesztánk tán rejtve marad örökre, ha nem következik be újabb, egész országunk testét fölhasító véres törés. Jött a mohácsi vész, és főtt Budavár eleste s az országfeldarabolás 1543-ban

I. Szülejmán megszállta Székesfehérvárt. A királyi várost lángoknak adták.

A királyi könyvtár kincseit az iszlám rendelkezései szellemében - pusztítsd el a hitetlenek iratait - kihordták s meggyújtották.

Terdzsüman Mahmud, a nagy szultán kísérője, magyar származású tolmácsa, fejét kockáztatva, néhány más könyv kíséretében kimentette a tűzből az ősgesztát.

Mahmud - I. Szülejmán számára - lefordította törökre az ősgesztát. Így maradt fenn. Így maradt ránk így került az Akadémia könyvtárába - százhúsz évi kallódásra.

Szorgos hazafiúi kezek onnan ismét előkaparták, nyilvánosságra kaparták.

Tekintsük hát, mit őrzött meg számunkra.

A Tarih-i Üngürüsz új őstörténeti elemeinek gazdagságáról

Célszerű, ha itt áttekintésül, röviden felsoroljuk a krónika páratlan bőségű őstörténeti anyagának legfontosabb új elemeit (eltekintve azoktól, amelyeket maga Terdzsüman Mahmud jelölt meg műve tárgyául).

1. Az üngürüsz népnévről. 
2. Magyarország nagyságáról és a magyarok mérhetetlen sokaságáról. 
3. A csodaszarvas-monda két ismeretlen ősi változata. 
4. A hunok Pannóniába költözése a mondai ősidőkben. 
5. A 373. évi pannóniai hun honfoglalás ismeretlen első szakaszának története. 
6. Kémek küzdelme a tárnokvölgyi csatában. 
7. Elveszett regősének nyomai. 
8. Miként tette adófizetőjévé Attila a római birodalmat? 
9. Buda Attila elleni lázadása és a lázadás leveretése. 
10. Miként furakodott a cselszövő Detre Attila bizalmába? 
11. Attila fiainak viszálya. 
12. A 896. évi honfoglalás ismeretlen előzményei és körülményei.

Az üngürüsz /hungarus/ népnévről

Senki számára, egyetlen nép számára sem lehet közömbös, miért hívják úgy, ahogy hívják. Nem csoda hát, ha a kettős magyar népnév (magyar és hungár) mindmáig tisztázatlan kérdése már őseinket is izgatta. Anonymus többször is kitér erre, s Árpád Hung váránál történő vezérré választásához a következő megjegyzést teszi: "Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének; összes vitézeit pedig Hungról hungvárosoknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon."

Különösképpen azonban azt találjuk, hogy a Tarih-i Üngürüsz fenti híradása csaknem szó szerint egyezik a XII. századi bizánci és arab szerzők hazánkról adott beszámolóival. "Jó boni, jó fegyverű nép - írja a magyarokról Konsztantinosz Manasszesz (1130-1187): Vasat viselő, páncélos, Áres megszállott megszámlálhatatlan tömegű nép, mely sokaság dolgában meghaladja a tenger fövényét, vitézsége és harcban való jártassága a tribullusokét, dákokét s a gepidákét, vakmerőség terén legyőzhetetlen, merészsége verhetetlen, harcban ellenállhatatlan, önálló, szabad, emelt fővel járó, s szabadságszerető, a maga ura."

Egy másik XII. századi bizánci szerző a következőket írja az egykorú magyarságról: "A földkerekség egyik uralkodójának sem szokott adót fizetni, minden időben féktelen és önfejű volt: mert számuk nagyobb, mint a mezők főszálaié, kezük harcra termett, mindnyájan lándzsát hordoznak, nehéz fegyverzetűek és páncéllal borítottak; s csillámló sisakjukról égig hatol a fény; lovuk is tüzes és nemes; nagy bennük a hazai virtus és a hév. S bizony volt idő, amikor e megszámlálhatatlan népnek a híre széltében rémületet keltett s mint szövetséges is félelmetes volt."

Mindezt aligha lehet elfogultsággal és túlzással magyarázni, hiszen a hazánkkal akkortájt életre-halálra szemben álló bizánci tábor historikusainak a tudósítása ez. Szavahihetőségüket megerősíti Abu Harcid al Garnáti arab utazó, aki 1150-től 1153-ig Magyarországon tartózkodott. Hazánkról, személyesen szerzett tapasztalatairól többek közt az alábbiakban emlékezik meg útleírásában: "Megérkeztem Magyarországra, melyet a baskírok, vagyis magyarok laknak, bátrak, felettébb nagyszámúak, 78 városuk van, várakkal, körülöttük falvak, hegyek, erdők és kertek. Az országban ezerszámra élnek besenyők, de rajtuk kívül horezmiek is.. A magyarok uralkodójukat kiraknak nevezik, birodalma többszöröse a bizáncinak, serege megszámlálhatatlan... Hatalmas serege és vitézsége miatt minden nép fél tőle."

A Tarih-i Üngürüsz idézett helyének ez a teljesnek mondható egybeesése a XII. századi bizánci és arab kútfőkkel megkockáztathatóvá teszi azt a feltevést, hogy az idevágó rész magyar forrása is egy korai, XII. századi krónika lehetett; jóllehet anyagának nem ez a legrégebbi rétege.

A csodaszarvas-monda ismeretlen, új változatai a Tarih-i Üngürüszben

Krónikás hagyományainkból mindeddig egyetlen csodaszarvas-mondát ismertünk, illetve ennek többé-kevésbé romlott külföldi variációit. Mert mind az V. századi bizánci Priszkosz rétor, mind a VI. századi gót püspök, Jordanes és a bizánci Prokopiosz csupán a közismert magyar mondahagyomány romlott változatát őrizte meg.

A Tarih-i Üngürüsz két mondát tartalmaz, mindkettő egy tőről fakad a meotiszi mondával, ám az eltérések köztük hasonlíthatatlanul jelentősebbek; ez arra utal, hogy a két monda régen, még, a történelem előtti időkben különült el a meotiszi mondától. Épp ezért a két monda őstörténeti jelentősége felmérhetetlen, s így nem térhetünk ki ismertetésük elől.

Az első csodaszarvas-monda

Az "üngürüszök" történetének elbeszélését a kézirat ezzel a mondával kezdi: "A hírek elbeszélői és a történetek előadói így írták meg:

A régi időkben a magyar törzsnek a nemzetsége Nemród gyermekeitől (nemzetségéből) származott és jött létre. Nimródnak volt egy Ankisza nevű felesége. Ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták; ők voltak Nemród első fiai és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.

Egy nap Nimród vadászatra ment és magával vitte fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vaddal találkozott, azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte.

Fiai is mindenfelé vadat kémleltek. Egyszer csak egy csodálatos vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült és Adzsem (Perzsia) határán a hegyek közé érve eltűnt. A két királyfi bármily soká kereste a vadat, nem találta meg. Se nevét, se fajtáját nem ismerték.

A két királyfi gyorsan elfáradt, a szomorúság és bánat tengerébe merült. Aztán azon tanakodtak, mitévők legyenek.

Majd visszatértek atyjukhoz és arra kérték, hogy Adzsem határán, azon a hegyes vidéken (ahol a csodálatos vad felbukkant) építtessen egy szentélyt számukra, amelyben a világról lemondva lakhatnak, s a világ népeitől visszavonulva saját gondjukkal foglalkozhatnak.

Nemród kérésüket meghallgatta és parancsot adott, hogy azon a helyen egy szentélyt építsenek.

Miután a szentély elkészült és felépült, a két királyfi beköltözött, hogy saját hitvallásuk szerint imádságokkal foglalkozva jó ideig ott töltsék életüket. Ők pedig azon a helyen laktak sok hónapon és éven keresztül. A világ népeivel nem érintkeztek, imádsággal és engedelmességgel foglalkoztak, s a világ örömeiről lemondtak. Ily módon öt évig laktak a szentélyben és nyugodtan éltek.

Azonban a hatodik év kezdetén a két legény elméjét a világ (örömeinek) íze megremegtette. Szívük rejtekében felébredt az uralom utáni vágy.

Mikor ezek ilyen állapotban voltak, egy nap egy titokzatos személy érkezett hozzájuk Elmagyarázta nekik a világi hatalmat és a szultánság (iránti) szerelmet s (ezáltal, elbeszélése következtében) elhatározták, hogy a szentélyt elhagyják, mert az uralom iránti szerelemmel voltak eltelve.

Abban az időben Adzsem országának közelében egy bégnek két csodaszép leánya volt. Magor és Hunor ezt a két lányt feleségül vette.

Mivel ez így történt, az elbeszélő szavai azt bizonyítják, hogy az Üngürüsz" népe Hunor nernzetségéből származott... Hunor neve később Üngürüszre változott.

Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára (a helyébe) egy másik padisah került. Azt a vidéket pedig (amelynek Hunor volt a fejedelme), Dzsiddija (Szkítia) tartománynak nevezik és tatár tartomány, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed. Egy nap Adzsem országának padisahja Konstantinije fejedelme ellen hadjáratot indított és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből húszezer katonát gyűjtött össze és Adzsem padisahjához küldte.

Amikor Adzsem padisahja is Konstantinije fejedelme ellen ment, az említett Hunor (otthon maradt) népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsern padisahjától, és Pannónija tartományba költözött.

Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai varrnak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak és az ő nyelvükön beszélnek."

A mondaváltozat a Kárpát-medencébe érkezéssel lezárul. A történet - ha csupán az események síkjáról nézzük - világos és érthető. Ha azonban a történések okait keressük, kiderül, hogy a monda valójában számunkra valamiért érthetetlen, mintha a szavak alkotta nyelv mögött egy másik, immár érthetetlenné homályosult nyelven szólna hozzánk, a jelképek ősi nyelvével.

Lapozzunk csak vissza, fussuk át még egyszer a mondát, s rájövünk: sok mindent nem értünk. Miért tűnik el például Nimród a csodálatos vad felbukkanása előtt, s egyáltalán, ha nincs szerepe a további mondai történésben, úgy mi az értelme, hogy kikíséri vadászatra fiait? Mi az a csodálatos vad, ami a két fiú előtt felbukkan? Miért menekül Irán határai felé? Miért rendülnek meg annyira az eltűnésén? Min tanakodnak? Miért építenek szentélyt azon a helyen, ahol a vad eltűnt, miért zárkóznak be öt évre abba a szentélybe, s öt év letelte után miért jelenik meg a "titokzatos személy", látogatásának mi a jelentősége, s miért hagyja ott a két fiú nyomban ezután a szentélyt? Miért szerepelteti a monda a megszokottól eltérő rendben a két testvért, miért említi Magort mindig elsőként, s miért marad ki nyomtalanul Magor a további történetből? Végül pedig miért kerekedik fel nyomban a perzsa király oldalán harcoló Hunor, mikor megtudja, hogy népét támadás érte, s miért költözik éppen Pannóniába? És egyáltalán: mi köze mindennek a csodálatos vaddal való találkozáshoz?

A kérdéseknek erre az özönére nem kapunk választ a monda szó szerinti szövegében; s ha az mégis magában hordja mindezekre a kérdésekre a választ, úgy rá kell eszmélnünk, hogy a szavak szerinti nyelv mögött egy másik, titkos nyelv rejtőzik s a szavak kirajzolta történés mögött egy másik, titkos történés. Ősi, mágikus kori jelenések vonulnak el szemünk előtt, amelyek minden mozzanata, jelentése jelképes és rejtett jelképűségre, titkos, természetfölötti mágikus eredőkre épül.

Belátható, hogy ennek fölfejtése meglehetősen szerteágazó, bonyolult feladat, s épp' ezért csak időnkénti kitérésekkel, összegezésekkel és szétágazásokkal juthatunk előre.

Anonymus naiv, népi etimologizálása a hagyomány-elhomályosulásból fakad: Anonymus korára már érthetetlenné vált, miért van a magyarságnak két neve, s miért nevezik őket mindenütt hungarusoknak. Hungvárnak viszont már a honfoglaláskor ez volt a neve, s mivel más magyarázat nem volt kéznél, és Árpád ott szállt meg, mintegy magától kínálkozott magyarázatul a Hunvár helynév.

Csakhogy Anonymus szem elől téveszti, hogy szófejtésének igazolásához a Hungvár helynevet is megkellene fejtenie azt is, hogy helynév csak tartós ott lakás esetén ragadhat lakóira semmi esetre sem nyomban a beköltözés után. Sokkal gyakoribb azonban, hogy a helység kapja azokról nevét, akik létesítették, vagy huzamosabb időn át lakói voltak. Föltehető hát, hogy Hung (ár) várát valamikor a hungárok építették, s róluk nevezték el a várat Hung (ár) várnak A Hungár szó második tagja azonban a Hungárvár szóban ismétlésként hatott, kiejtése is nehézkes volt, s így a második szótag kiesésével a szó Hungvárra egyszerűsödött. A hagyomány-elhomályosulás folytán tehát az a különös helyzet állt elő, hogy Anonymus az elhomályosult népnevet voltaképpen önmagával magyarázza. Mindenesetre jellemző, hogy a hungár népnévbe az etimologizálás kedvéért egy idegen v betű ékelődött.

Lehetséges azonban egy másik magyarázat is a Hungvár névalakváltozatra és az anonymusi szófejtés keletkezésére. Anonymus ugyanis a fentebb mondottakhoz később mintegy kiegészítésül hozzáfűzi: "Szalán vezér... Árpádot csúfondárosan Hungvária vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárasoknak nevezte."

Meglehet, hogy a bolgár vezér - amennyiben az eseményrészeknek van valós történeti háttere - valóban csúfondároskodott, méghozzá olyképpen, hogy szójátékszerűen av hangot a népnévbe ékelve Hung váráról, ahol Árpádnak átmeneti főhadiszállása volt, lekicsinylő értelemben Hung-várinak, azaz Hungv-árusnak torzította el a Hungária, hungár nevet, s Árpádék ezt vették zokon, Anonymus azonban - három évszázad múltán már nem volt tisztában ezzel, s a torzított, lekicsinylő tartalmú Hungvária, hungváriak elnevezést azonosította a Hungária, hangár névvel.

Érdekes módon a Tarih-i Üngürüsz is kitér a hungár népnév magyarázatára.

Az őstestvérpár, Magor és Hunor, két csodaszép leánytestvért vesz feleségül. "Mivel ez így történt - fűzi hozzá az eseményekhez a Tarih-i Üngürüsz -, a hírmondó szavai azt bizonyítják, hogy Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott... Hunor neve később Hüngürüszre változott."

Meglepően egyszerű, eredeti magyarázat. Hunor neve tehát csupán jelentéktelen módosulással Hungárra változott, azaz, mivel a hungár nép Hunor nemzetségéből eredt, hungárnak nevezték őket.

Nem feladatunk eldönteni e kérdést. Mindenesetre a Tarih-i Üngürüsz népnév magyarázata inkább összhangban van őstörténeti hagyományainkkal, mint az anonymusi szófejtés.

Anonymus szófejtésének ingatag voltát az is jelzi, hogy Kézai krónikája már más magyarázatot ad, mondván: "az Ung nevezetű folyónál szállónak meg, hol várost építének, mely folyóról nevezték őket a nyugati nemzetek hungar-oknak."

Magyarország nagyságáról és a magyarok mérhetetlen sokaságáról

Van a Tarih-i Üngürüsznek egy olyan pontja, amely a mai magyar fül számára hihetetlennek, regésen valótlannak hangzik, s alkalmasnak látszik rá, hogy rontsa a krónika hitelét. A Szent István király uralkodásáról szóló részben ugyanis a következőket olvashatjuk: "Isztefán király (István király) pedig összehívta a végtelen Üngürüsz (Magyarország) valamennyi bégjét, kibontotta zászlait, kitűzte a harci jelvényeket, megpergette a kis és nagy dobokat, megszámlálhatatlan fegyveres seregével elindult, és a Kán ellen ment."

Miféle "végtelen Üngürüsz"-ről beszél a krónika? Regék regényes világának a levegője csap felénk, és felébred bennünk a gyanú: nem szertelen keleties túlzások ezek a szavak, nem a török fordító betoldásai?

Különösképpen azonban azt találjuk, hogy a Tarih-i Üngürüsz fenti híradása csaknem szó szerint egyezik a XII. századi bizánci és arab szerzők hazánkról adott beszámolóival. "Jó boni, jó fegyverű nép - írja a magyarokról Konsztantinosz Manasszesz (1130-1187) ; vasat viselő, páncélos, Áres megszállott megszámlálhatatlan tömegű nép, mely sokaság dolgában meghaladja a tenger fövényét, vitézsége és harcban való jártassága a tribullusokét, dákokét s a gepidákét, vakmerőség terén legyőzhetetlen, merészsége verhetetlen, harcban ellenállhatatlan, önálló, szabad, emelt fővel járó, s szabadságszerető, a maga ura."

Egy másik XII. századi bizánci szerző a következőket írja az egykorú magyarságról: "A földkerekség egyik uralkodójának sem szokott adót fizetni, minden időben féktelen és önfejű volt: mert számuk nagyobb, mint a mezők főszálaié, kezük harcra termett, mindnyájan lándzsát hordoznak, nehéz fegyverzetűek és páncéllal borítottak; s csillámló sisakjukról égig hatol a fény; lovuk is tüzes és nemes; nagy bennük a hazai virtus és a hév. S bizony volt idő, amikor e megszámlálhatatlan népnek a híre széltében rémületet keltett s mint szövetséges is félelmetes volt."

Mindezt aligha lehet elfogultsággal és túlzással magyarázni, hiszen a hazánkkal akkortájt életre-halálra szemben álló bizánci tábor historikusainak a tudósítása ez. Szavahihetőségüket megerősíti Abu Harcid al Garnáti arab utazó, aki 1150-től 1153-ig Magyarországon tartózkodott. Hazánkról, személyesen szerzett tapasztalatairól többek közt az alábbiakban emlékezik meg útleírásában: "Megérkeztem Magyarországra, melyet a baskírok, vagyis magyarok laknak, bátrak, felettébb nagyszámúak, 78 városuk van, várakkal, körülöttük falvak, hegyek, erdők és kertek. Az országban ezerszámra élnek besenyők, de rajtuk kívül horezmiek is.. A magyarok uralkodójukat királynak nevezik, birodalma többszöröse a bizáncinak, serege megszámlálhatatlan... Hatalmas serege és vitézsége miatt minden nép fél tőle."

A Tarih-i Üngürüsz idézett helyének ez a teljesnek mondható egybeesése a XII. századi bizánci és arab kútfőkkel megkockáztathatóvá teszi azt a feltevést, hogy az idevágó rész magyar forrása is egy korai, XII. századi krónika lehetett; jóllehet anyagának nem ez a legrégebbi rétege.

A csodaszarvas-monda ismeretlen, új változatai a Tarih-i Üngürüszben

Krónikás hagyományainkból mindeddig egyetlen csodaszarvas-mondát ismertünk, illetve ennek többé-kevésbé romlott külföldi variációit. Mert mind az V. századi bizánci Priszkosz rétor, mind a VI. századi gót püspök, Jordanes és a bizánci Prokopiosz csupán a közismert magyar mondahagyomány romlott változatát őrizte meg.

A Tarih-i Üngürüsz két mondát tartalmaz, mindkettő egy tőről fakad a meotiszi mondával, ám az eltérések köztük hasonlíthatatlanul jelentősebbek; ez arra utal, hogy a két monda régen, még, a történelem előtti időkben különült el a meotiszi mondától. Épp ezért a két monda őstörténeti jelentősége felmérhetetlen, s így nem térhetünk ki ismertetésük elől.

Az első csodaszarvas-monda

Az "üngürüszök" történetének elbeszélését a kézirat ezzel a mondával kezdi: "A hírek elbeszélői és a történetek előadói így írták meg:

A régi időkben a magyar törzsnek a nemzetsége Nemród gyermekeitől (nemzetségéből) származott és jött létre. Nimródnak volt egy Ankisza nevú felesége. Ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták; ők voltak Nemród első fiai és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.

Egy nap Nimród vadászatra ment és magával vitte fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vaddal találkozott, azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte.

Fiai is mindenfelé vadat kémleltek. Egyszer csak egy csodálatos vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült és Adzsem (Perzsia) határán a hegyek közé érve eltűnt. A két királyfi bármily soká kereste a vadat, nem találta meg. Se nevét, se fajtáját nem ismerték.

A két királyfi gyorsan elfáradt, a szomorúság és bánat tengerébe merült. Aztán azon tanakodtak, mitévők legyenek.

Majd visszatértek atyjukhoz és arra kérték, hogy Adzsem határán, azon a hegyes vidéken (ahol a csodálatos vad felbukkant) építtessen egy szentélyt számukra, amelyben a világról lemondva lakhatnak, s a világ népeitől visszavonulva saját gondjukkal foglalkozhatnak.

Nemród kérésüket meghallgatta és parancsot adott, hogy azon a helyen egy szentélyt építsenek.

Miután a szentély elkészült és felépült, a két királyfi beköltözött, hogy saját hitvallásuk szerint imádságokkal foglalkozva jó ideig ott töltsék életüket. Ők pedig azon a helyen laktak sok hónapon és éven keresztül. A világ népeivel nem érintkeztek, imádsággal és engedelmességgel foglalkoztak, s a világ örömeiről lemondtak. Ily módon öt évig laktak a szentélyben és nyugodtan éltek.

Azonban a hatodik év kezdetén a két legény elméjét a világ (örömeinek) íze megremegtette. Szívük rejtekében felébredt az uralom utáni vágy.

Mikor ezek ilyen állapotban voltak, egy nap egy titokzatos személy érkezett hozzájuk Elmagyarázta nekik a világi hatalmat és a szultánság (iránti) szerelmet s (ezáltal, elbeszélése következtében) elhatározták, hogy a szentélyt elhagyják, mert az uralom iránti szerelemmel voltak eltelve.

Abban az időben Adzsem országának közelében egy bégnek két csodaszép leánya volt. Magor és Hunor ezt a két lányt feleségül vette. 
Mivel ez így történt, az elbeszélő szavai azt bizonyítják, hogy az Üngürüsz" népe Hunor nemzetségéből származott... Hunor neve később Ungürüszre változott.

Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára (a helyébe) egy másik padisah került. Azt a vidéket pedig (amelynek Hunor volt a fejedelme), Dzsiddija (Szkítia) tartománynak nevezik és tatár tartomány, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed. Egy nap Adzsem országának padisahja Konstantinije fejedelme ellen hadjáratot indított és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből húszezer katonát gyűjtött össze és Adzsem padisahjához küldte.

Amikor Adzsem padisahja is Konstantinije fejedelme ellen ment, az említett Hunor (otthon maradt) népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsern padisahjától, és Pannónija tartományba költözött.

Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai varrnak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak és az ő nyelvükön beszélnek."

A mondaváltozat a Kárpát-medencébe érkezéssel lezárul. A történet - ha csupán az események síkjáról nézzük - világos és érthető. Ha azonban a történések okait keressük, kiderül, hogy a monda valójában számunkra valamiért érthetetlen, mintha a szavak alkotta nyelv mögött egy másik, immár érthetetlenné homályosult nyelven szólna hozzánk, a jelképek ősi nyelvével.

Lapozzunk csak vissza, fussuk át még egyszer a mondát, s rájövünk: sok mindent nem értünk. Miért tűnik el például Nimród a csodálatos vad felbukkanása előtt, s egyáltalán, ha nincs szerepe a további mondai történésben, úgy mi az értelme, hogy kikíséri vadászatra fiait? Mi az a csodálatos vad, ami a két fiú előtt felbukkan? Miért menekül Irán határai felé? Miért rendülnek meg annyira az eltűnésén? Min tanakodnak? Miért építenek szentélyt azon a helyen, ahol a vad eltűnt, miért zárkóznak be öt évre abba a szentélybe, s öt év letelte után miért jelenik meg a "titokzatos személy", látogatásának mi a jelentősége, s miért hagyja ott a két fiú nyomban ezután a szentélyt? Miért szerepelteti a monda a megszokottól eltérő rendben a két testvért, miért említi Magort mindig elsőként, s miért marad ki nyomtalanul Magor a további történetből? Végül pedig miért kerekedik fel nyomban a perzsa király oldalán harcoló Hunor, mikor megtudja, hogy népét támadás érte, s miért költözik éppen Pannóniába? És egyáltalán: mi köze mindennek a csodálatos vaddal való találkozáshoz?

A kérdéseknek erre az özönére nem kapunk választ a monda szó szerinti szövegében; s ha az mégis magában hordja mindezekre a kérdésekre a választ, úgy rá kell eszmélnünk, hogy a szavak szerinti nyelv mögött egy másik, titkos nyelv rejtőzik s a szavak kirajzolta történés mögött egy másik, titkos történés. Ősi, mágikus kori jelenések vonulnak el szemünk előtt, amelyek minden mozzanata, jelentése jelképes és rejtett jelképűségre, titkos, természetfölötti mágikus eredőkre épül.

Belátható, hogy ennek fölfejtése meglehetősen szerteágazó, bonyolult feladat, s épp' ezért csak időnkénti kitérésekkel, összegezésekkel és szétágazásokkal juthatunk előre.

Áttekintésül -a krónikáinkból ismert meotiszi mondával egybevetve - foglaljuk össze a monda tartalmát:

A Tarih-i Üngürüsz első számú csodaszarvas-mondája

1. Nimród kivezeti fiait, Magort és Hunort a csodálatos vad felbukkanásának helyére. 
2. Nimród egy vad nyomába ered, és ezzel kiválik a további történésből. 
3. Felbukkan a csodálatos vad, a két fiú lovon üldözi. 
4. A csodálatos vad az ország (Irán) határai felé menekül, és eltűnik. 
5. Az őstestvérpár tanácstalan, nem tudja, mitévő legyen. 
6. Apjukat, Nimródot arra kérik, hogy azon a helyen, ahol a csodálatos vad eltűnt, építtessen szentélyt számukra. 
7. A csodálatos vad eltűnésének helyén felépül a szentély. 
8. Az őstestvérpár a szentélybe zárkózik. 
9. Öt évig élnek a szentélyben. 
10. Öt év múltán egy "titokzatos személy" keresi fel a szentélyt, és ráveszi őket annak elhagyására. 
11. Irán határában él egy fejedelem két gyönyörű leányával. Az őstestvérpár feleségül veszi a két leánytestvért. 
12. Hunor a perzsa uralkodó oldalán részt vesz a háborúskodásban. 13. Hunor népét távollétében támadás éri. 
14. Hunor népével együtt Pannóniába költözik. 
15. Pannóniában velük azonos nyelven beszélő népet találnak.

Középkori krónikáink meotiszi csodaszarvas-mondája.

1. Hunor és Magor vadászatra indulnak. 
2. 
3. A pusztaságból felbukkan a szarvas: nyomába erednek. 
4. A szarvas a meotiszi ingoványok közt eltűnik. 
5. Az őstestvérpár a szarvas nyomát követve rátalál a Meotiszba vezető egyetlen gázlóra. 
6. Apjuk, Nimród engedélyét kérik, hogy a meotiszi ingoványok közé költözzenek. 
7. 
8. Az őstestvérpár népével együtt az egyetlen gázlón megközelíthető meotiszi ingoványok közé vonul. 
9. Öt évig élnek a meotiszi ingoványok között. 
10. Öt év múltán kijönnek a meotiszi ingoványok közül. 
11. Hunor és Magor népe a pusztán Bereka gyermekeire és Dul király lányaira talál Az őstestvérpár feleségül veszi a két leánytestvért. 
12. Hunor és Magor továbbra is a meotiszi ingoványok között él. 
13. A meotiszi ingoványok között megsokasodva Szkítiába törnek és az országot elfoglalják. 
14. Hunor és Magor népe Szkítiában megsokasodik. Pannóniába költöznek. 
15. Pannóniában velük azonos nyelven beszélő népre találnak.

A két mondának ez a pontokba foglalt tartalmi egybevetése szemléletesen kivetíti a mondai cselekmény rejtett párhuzamait, s ezáltal elősegíti a mondai jelképek felismerését és értelmezését, lehetővé téve a párhuzamok révén a meotiszi csodaszarvasmonda rejtett jelképeinek a felismerését és értelmezését, így például a Meotiszba költözésnek, ötévi ott tartózkodásnak és más mozzanatoknak mindeddig fel nem ismert jelképes jelentését, mi több, az egész meotiszi monda újraértelmezését a két monda egyezéseinek és eltéréseinek világosságánál.

Mindezt csak úgy támaszthatjuk alá meggyőzően, ha sorra vesszük és külön-külön feltárjuk e jelképek tartalmát. Előbb azonban tekintsük át a monda másik változatát is, hogy elemzésünkben ily módon mindhárom mondaváltozat anyagát egybefoglalhassuk.

A Tarih-i Üngürüsz második mondája

Egy másik elbeszélés szerint így szól a történet: "Egy napon Hunor összegyűjtötte törzsének tekintélyes előkelőit és vadászatra indult. Vadászat közben egy hegyhát mögül váratlanul egy vad tűnt fel előttük, mely csodálatos színekben pompázott, de egy másik törzs (területe) felé menekült.

Mikor Hunor megpillantotta, azonnal megragadta a szívét ez a szerencsés jel. Így szólt: "Ha ezt a vadat elejtem, ebben az országban sikerül elérnünk a nyugalmat, de ha nem sikerül elejtenem, sorsszerűen el kell foglalnunk Pannónija tartományát, melyről híreket kaptunk."

Így határozott, s ezzel a gondolattal azonnal a vad után vágtatott.

A vad pedig menekült, s amint egy másik törzs határához értek, Hunor már-már megközelítette, ámde azon a helyen, ahol zsákmányul kellett volna esnie, a vad eltűnt a szeme elől. Hogy nevezik és mifajta, nem tudta.

Amikor Hunor ezt a helyzetet látta, így szólt a mellette levő előkelőségekhez: "Ez nem véletlen műve. Ez jel és utasítás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk (nem maradhatunk végérvényesen). Ennek az az orvossága és gyógyszere, hogy más országban kell letelepednünk" - mondta.

De közben sok idő telt el.

A másik ok az volt, hogy Hunor Dzsiddija népével nem volt igazi kapcsolatban, nem élt velük barátságban, a szomszédos országokat megtámadta, sok országot harccal és erőszakkal leigázott; ezek megértették, hogy ellenállni nem képesek. Ők pedig azon gondolkodtak, hogy saját hatalmuk alá hajtják Pannónija tartományát és a nyugati országokat.

Az itt kifejtett okoknál fogva Nemród fia, Hunor katonaságot kezdett gyűjteni. Mikor Hunor népe összegyűlt, megszámlálták és összeírták. Látták, hogy Hunor népéből tízezer ember gyűlt össze, és a "nem rendkívüli teremtményekből" (?) is kétszáznyolcvanezer férfi gyűlt össze.

Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte, élete nem lett hozzá hű, és közben eltávozott ebből a világból.

De Hunor rokonai közt volt egy hatalmas bégfi, nevét Kattarnak (Kádár) mondták. Hunor helyébe őt jelölték ki a hadsereg fővezérévé."

A monda innen nagy kitérőkkel és megszakításokkal kanyarog tovább. Kattar Pannónia visszafoglalására irányuló tervét a "regős szava szerint" főemberei megéljenzik: "És abban a pillanatban megesküdtek, hogy annak a tartománynak az elfoglalására azonnal elindulnak. 'Hol vagy Pannónija tartománya?' kiáltással kibontották zászlaikat, megszólaltatták a kis- és nagydobokat és Izsó próféta - aki legyen megdicsőítve és felmagasztalva - háromszázhetvenharmadik évében csapataik egymás után elindultak."

A hunok beköltöztek a Kárpát-medencébe, ahol az "Üngürüsz népet találták." Itt ér véget a monda.

Csodaszarvas-mondáink száma ezzel a mondával háromra bővült. Érdekes volna tudnunk, a három közül melyik keletkezett előbb, melyik az ősmonda? A kérdést bonyolulttá teszi, hogy mindhárom monda kiindulási pontja, tulajdonképpeni magva -a csodaszarvas felbukkanása és eltűnése - nagyjából azonos időben való keletkezésre utal, míg a mondák további cselekménye és lezáródása egymástól nagyon is távoli korokban történik.

Hogy igazodhatunk ki ebben?

Csodaszarvas-mondáink kronológiai sorrendjéről

Csodaszarvas-mondáink tartalmilag és szerkezetileg két részre tagolódnak. Egyfelől egy mondai magra, másfelől fejleményekre, vagyis feladatkijelölésre és feladatteljesítésre.

Megállapítható, hogy a mondai mag -a monda kiindulópontja, energiafókusza -a csodaszarvas megjelenése (és eltűnése) tudatja az őstestvérpárral a természetfölötti erők akaratát, sürgető elrendelését.

Kronológiailag hasznosítható megkülönböztetést elsősorban a mondai magban föllelhető őselemek segítségével tehetünk. A külön-külön megőrzött őselemek mennyisége és minősége korhatározó értékű lehet.

A három mondai mag eltérő őselemeinek egybevetése a következő képet mutatja: a) A Tarih-i Üngürüsz-i első monda magvának új őselemei:

1. Nimród maga vezeti ki fiait vadászatra. 
2. Nimród a csodálatos vad megjelenése előtt kiválik a mondai történésből. 
3. A szarvas Irán határai felé tart, menekülésének irányával is jelzi küldetésének tárgyát: a Pannóniába költözést. 
4. Az őstestvérpár fordított sorrendje (Magor az idősebb, Hunor a fiatalabb). 
5. Az őstestvérpár tanakodása a vad eltűnése után. b) A második Tarih-i Üngürüsz-i mondai mag új őselemei: 1. Magor egyáltalán nem szerepel. 
2. Hunor már a vad felbukkanásakor felismeri annak mágikus küldetését; s ennek végső bizonyosságát a vad eltűnésében (elejthetetlenségében) jelöli meg. 
3. A vad eltűnése után Hunor tanakodás nélkül, tüstént kinyilvánítja a vad égi küldött voltát és az általa kapott, sorsát meghatározó égi elrendelést.

c) A meotiszi monda eltérő elemei:

1. A Meotiszba, majd Szkítiába költözés. 
2. A Kárpátok felé vivő útjuk szünetében sasok támadnak rájuk.

A három monda kronológiai sorrendjének meghatározásához fontos adalékot szolgáltat a mondai mag és a mondai cselekmény egybevetése is.

Az első mondában a cselekmény időben szorosan követi a mondai indítást. A szükséges felkészülés és két rövid időtartamú késedelmeskedés után Hunor elindul népével Pannóniába.

A második mondában a feladat kijelölése (a csodálatos vad szereplése) után már jókora megszakítással folytatódik a cselekmény. A monda maga utal rá: "közben sok idő telt el"

Arról, hogy mennyi idő telhetett el, úgy alkothatunk képet, ha -a mondai dimenziókon belül maradva - gondolatban megpróbáljuk felbecsülni a vízözönt követő mondai őskortól (Nimród) a hunok 373. évi Kárpát-medencébe költözéséig terjedő időt.

A meotiszi mondában még nagyobb az időszakadék a feladatkijelölő indítás és feladatteljesítés között, hiszen a monda zárókövéül tekinthető magyar honfoglalásra több mint fél évezreddel később, 896-ban kerül sor.

Csodaszarvas-mondáink kialakulásának és lezajlásának kronológiai sorrendje

1. A Tarih-i Üngürüsz első mondája: 
Keletkezésének és teljes lebonyolódásának időpontja a vízözönt követő adattalan őskor.

2. A Tarih-i Üngürüsz második mondája: 
Keletkezésének kezdeti időpontja valamivel későbbi, cselekménye lezáródásának végpontja: i. sz. IX: század.

3. Középkori krónikáink meotiszi mondája: 
Keletkezésének kezdeti időpontja az Iránból a Meotisz ingoványai közé költözésnek az adattalan korban lezajlott eseménye. Cselekményének zárópontja: az i. sz. IX. század vége.

A meotiszi mondának három, külföldi szerzők által feljegyzett változata: a) A priszkoszi mondaváltozat: V. század. b) A jordanesi mondaváltozat: VI. század. c) A prokopioszi mondaváltozat: VI. század.

Összefoglalva: a három főváltozat egyetlen ősmagból, egyetlen célkitűzésből indul ki, a monda további, feladatteljesítésre irányuló anyagrészeit az őstörzsről leváló nép időben egymást távolról követő három hulláma, három ága a maga képére formálta, és a maga elkülönülő, alapcélkitűzéseiben mégis azonos történetéhez igazította.

A "csodálatos vad" alakjának, kilétének felismerhetetlen voltáról

Úgy tetszhet, a Tarih-i Üngürüsz mindkét mondaváltozatából hiányzik a csodaszarvas, s mindkettőben egy meghatározhatatlan alakú és fajtájú vad helyettesíti. A vadról úgyszólván semmi kézzelfoghatót nem tudhatunk meg. Az első monda mindössze annyit árul el róla, hogy "különös színekben pompázott". A második monda ezt csaknem pontosan megismétli: "egy vad tűnt fel előttünk, amely csodálatos színekben pompázott." Ez bizony édeskevésnek látszik ahhoz, hogy a vad kilétét megállapíthassuk. Semmi mást nem közöl a két monda a vadról, csupán azt: "különféle (vagy csodálatos) színekben pompázott". Elég különös ez, de talán csak véletlen, hogy az állatra jellemző jegyek kimaradtak? Aligha, mert különösképpen mindkét monda még hangsúlyozza is, hogy a csodálatos vad - felismerhetetlen volt. "Se nevét, se fajtáját nem ismerték" - állítja az első monda. A második hozzáteszi: "Hogy hívják és mifajta, nem tudta". Következésképp', a csodálatos vadat szándékosan jellemzik úgy, hogy ne lehessen ráismerni. De, vajon mi ennek a célja? 9-10

Próbálkozzunk logikai megközelítéssel, s vegyük előbbre a reálisabbat, a kézenfekvőt. Induljunk ki az összefüggésekből. Bármennyire is megfoghatatlannak látszik a fenti jellemzés, két pontosan meghatározható, kikövetkeztethető tényt mégis tudunk a vadról. Az egyik: gyorsasága. Magor és Hunor ugyanis lovon veszik űzőbe, "lovaikkal vágtában" követik, a vad azonban játszva versenyt fut a gyorslábú paripákkal, és eltűnik. A vadat tehát lovon üldözik, s a mondának abból a megjegyzéséből, hogy a vad a hegyek közt tűnt el, arra kell gondolnunk, hogy a vadászat erdős vidéken folyt. Lovon, erdőben pedig aligha üldözhettek holmi apróvadat, következésképp' csak nagyvad kerülhet szóba. Olyan nagyvad pedig, amely tartósan, nagyobb távon gyorsabban fut a vágtató paripánál, lényegében csak egy akad: a szarvas.

Induljunk ki másfelől a vadról adott mondai leírásból. Miféle állat, miféle nagyvad, miféle lény lehet ez, amelynek- legfeltűnőbb sajátsága az, hogy csodálatos, vagy különféle színekben pompázik? Van ilyen állat? Lehetséges ilyen állat a nagyvadak közt? Mert, ha jól megfigyeljük, egyáltalán nem arról van szó, hogy többszínű, mint például a leopárd vagy a tigris, hanem arról, hogy ez a tulajdonsága valamennyi egyéb tulajdonságát mintegy eltakarja, elrejti, elfedi a szemünk elől. Vagyis ezek a színek valósággal vakítanak. S most már pontosíthatjuk a "pompázott" kifejezést, illetve behelyettesíthetjük a "tündökölt' szóval. A tartalmi összefüggések világánál bízvást felcserélhetjük a színeket is fényekre, így pedig rábukkanunk a csodálatos vad igazi mivoltára. Mert mi vakít el bennünket pompázatos színeivel, fényének tündöklésével, miféle száguldó test; mi vakít el annyira, hogy még az alakját sem tudjuk megfigyelni? A Nap. Hunor és Magor tehát a Nap hasonmását, a Nap képét veszi űzőbe, s mikor az eltűnik, bizonyossá válik, hogy maga az ég és az idő ura küldte el hasonmását, figyelmeztetni őket: itt az idő, készüljenek fel a feladatra.

Az első monda szarvasának ebben a felismerhetetlenül jellegtelen alakjában a szarvas + nap-jelkép kezdetleges magvát fedezhetjük fel akként, amilyenné az a jelképpé válás kezdeti szakaszában, az emberiség őskorában formálódott.

A vad menekülési irányáról és eltűnéséről

A jelképiség áthatja, átitatja a monda minden jelenését, eseménymozzanatát. A mágikus kori életlátásnak, világfelfogásnak elkerülhetetlen velejárója ez: a természet tárgyai, jelenései az ekkori ember szemében még egyenrangúak, egyenértékűek és még az élettelen tárgyak is öntevékenyek, önakaratúak s varázserővel bírnak. Mert vagy kapcsolatban állnak a természetfölötti erőkkel, vagy azok megtestesülései, és így az érzékelhető cselekvések és történések mögött rejtett erők cselekvései feszülnek. Így kapnak kettős értelmet a tények; az érzékelhető mögött az érzéken túli rejtőzik, az érzékelhető történés mögött az érzékfölötti; így alakul ki a mindenre kiterjedő jelképiség.

A második mondában Hunor már a vad felbukkanásakor megsejti, hogy nem közönséges állattal, hanem égi küldöttel áll szemben, s erről akar meggyőződni azáltal, hogy megkísérli elejteni. Ha ez nem sikerül, úgy bizonyos, hogy természetfölötti hatalmak védelme alatt áll, tehát égi küldetésben jött, ezért mondja: "ha ezt a vadat elejtem, ebben az országban sikerül elérnünk a nyugalmat (vagyis az égiek parancsa nem szólít el innen), de ha nem sikerül elejtenem, sorsszerűen el kell foglalnunk Pannónija tartományát, melyről híreket kaptunk!"

A vad eltűnése ebben a felfogásban nem azt jelenti, hogy a vadászat valamilyen okból nem sikerült, hanem, hogy varázserővel bír, mágikus hatalmak védik, s így elejthetetlen és sebezhetetlen. Vagyis a vad égi voltának, jelképes küldetésének végső és teljes bizonyságát éppen az eltűnése szolgáltatja.

A második monda ezt a vad eltűnésének körülményeivel még {külön is hangsúlyozza: "Azon a helyen, ahol zsákmányul kellett volna esnie, a vad eltűnt"; égi eredetéhez már kétség sem férhet.

De jelképes, és Hunorék számára pontos útmutatást ad a vad menekülésének iránya is. Mert a vad - az első monda szerint Adzsem (Irán) határai felé menekül, s végül a hegyek közt tűnik el. Noha a monda nem jelöli meg, Irán melyik határa felé menekül a vad, bizonyosra vehetjük, hogy a Pannónia felé mutató északnyugati hegyek felé tart; ily módon kijelölve az őstestvérpárnak az égiek akaratából követendő, s a Kárpát-medence felé vezető utat.

Hunor a második mondában a vad eltűnése után világos megfogalmazást ad erről: "Ez nem véletlen dolga! Ez jel és utasítás nékem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk."

A szentélybe húzódásról és Meotiszról

A csodálatos vad eltűnt. Magor és Hunor a monda szerint "a szomorúság és bánat tengerébe merült". A szövegben, ha szó szerint vesszük, ez a mozzanat is érthetetlen. Mi oka lehet ekkora szomorúságnak? Valójában semmi: üldöztek egy vadat és az tovairamodott - vadászoknál az ilyesmi megszokott, mindennapos eset. Mi azonban már tudjuk, hogy a csodálatos vad képében a természetfölötti erők rendelkeztek, s a vad felbukkanása a két fiút ráeszméltette: haladéktalanul fel kell készülniük hivatásukra, az üngürüszök népének visszavezérlésére a Kárpát-medencébe. Az égiek nem hajlandók tovább várni; óriási feladatok hárulnak rájuk.

Sokáig tanakodnak, mitévők legyenek, miként teljesíthetik a rájuk rótt feladatot. Ennek érdekében úgy határoznak, hogy megkérik apjukat, Nimródot, építtessen számukra azon a helyen, ahol a csodálatos vad eltúrt, egy szentélyt. "Amelyben a világról lemondva lakhatunk s a világ népeitől visszavonulva saját gondjainkkal foglalkozhatunk". A szentély "azon a helyen" meg is épül, és a két testvér a szentélybe zárkózik.

Miért kell "azon a helyen" szentélyt építtetniök? Rámutattunk már, hogy Hunor számára a csodálatos vad eltűnése szolgáltatta a végső bizonyságot: égi küldöttel volt dolguk. A vad eltűnésének helye tehát az őstestvérpár számára a természetfölötti erők akaratának megnyilatkozása, és ezáltal szent helynek tekinthető. Világos hát, a szentélyt éppen azért építik erre a helyre, hogy ezáltal is jelezzék: az intelmet felfogták, s alárendelik magukat a szent feladatnak.

A szarvas eltűnési helyének különös jelentőségét az első monda érdekes módon azáltal hangsúlyozza ki, hogy rövid egymásutánban háromszor ismétli meg az "azon a helyen" kifejezést.

A fiúk szentélybe zárkózásnak értelmét sem nehéz megfejtenünk. Ősi keleti közel- keleti hiedelmek szerint a nagyra hivatottságot, a nagy feladatok teljesítésére való alkalmasságot odaadó felkészüléssel kell biztosítani, az alapos felkészülés pedig a világ forgatagától és örömeitől való elzárkózás révén, elmélyült tanulás, képzés, szellemi pallérozódás és gondolatkoncentráció által érhető el. Ezért vonul vissza Buddha, ezért próféta-elődei példáját követve Jézus is harminc napra a pusztába. A királyfiak szentélybe zárkózásának értelme tehát teljesen világos.

Annál rejtélyesebb viszont, miként tevődött át a monda színtere a másik mondában az iráni szentélyből a meotiszi ingoványok közé? Mi a jelképes tartalma a Meotiszba való költözésnek? És egyáltalán: összehasonlitható-e ez a mondai mozzanat az őstestvérpár szentélybe zárkózásával? Más szóval: szolgálhatja-e a mocsárral körülvett meotiszi terület ugyanazt a mondai célt, mint az előbbi mondában a szentély?

Magiból a meotiszi mondából semmiképpen sem nyerhetünk választ ezekre a kérdésekre. Mi több, ezek a kérdések az ősgeszta felbukkanásáig fel sem vetődhettek. A meotiszi mondaképződés korában ugyanis - ez az időszámításunk előtti II-I. évezredre tehető -a mondai ősmag elhomályosulása már olyan méreteket öltött, a jelképekben való mágikus gondolkodás már annyira kiveszőben volt, hogy a jelképek egy részének megítélésében maga a mondaképződés is bizonytalanná vált, s ezért a mondai történés jelképi tartalmának, hátterének teljes felfejtése magából a meotiszi mondából már nem lehetséges.

Segítségünkre jön azonban a Tarih-i Üngürüsz megőrizte ősikermonda. Az "A csodaszarvas-monda ismeretlen új változatai a Tarih-i Üngürüszben" című szakaszunkban - ahol pontról pontra egybevetettük a két mondát - megfigyelhettük, hogy az egybevetés 8. pontja a két mondában csaknem teljesen megegyezik. Az első mondában "az őstestvérpár a szentélybe zárkózik". A meotiszi mondában: "az őstestvérpár népével együtt... a meotiszi ingoványok közé vonul".

A két esemény tartalmilag fedi egymást. És ez nem lehet véletlen. A Meotiszba költözésben a szentélybe vonulás valamiféle változatát kell látnunk.

De miként azonosítható ez a két merőben különböző, sőt ellentétesnek látszó cselekmény? Miképpen szolgálhatja Meotisz ugyanazt a célt, mint a szentélybe zárkózás? És egyáltalán: miképp idomulhatott a monda tökéletesen a Meotiszhoz? Mert, noha alig kétséges, hogy olyan nép alakította ki az új változatot, amely Perzsiából Meotiszba költözött - és Perzsiából magával hozta a mondát -, ez még nem ad választ a monda módosulásának mikéntjére és jellegére. Nem vitás, hogy a magyarázatot csakis a Meotisz sajátos fekvéséből, földrajzi viszonyaiból nyerhetjük. E viszonyok legjellemzőbbje: a terület csaknem tökéletesnek mondható zártsága; Meotisz épp' ennek révén vált alkalmassá a monda magához ragadására, magához idomítására. A Meotisz területének ez a zártsága ugyanis megegyezik a szentélybe húzódás egyik lényeges elemével, a világtól való elzárkózással; láttuk, éppen ez teszi lehetővé Magor és Hunor felkészülését az égből nyert hivatás teljesítésére. A színhely világtól való elzártsága tehát a monda nélkülözhetetlenül fontos eleme, alapeleme, s ennek révén cserélődött fel a szentély a mocsárral, aszerint, ahogy azt a megváltozott történeti körülményekhez való igazodás szükségessé tette.

A mondai színhely áttelepítése a szentélyből az ingoványok közé ily módon megtörtént, az új színhely azonban minden egyéb vonatkozásban különbözött az őstestvérpár iráni szentélyétől, s ami a legfőbb: Hunor és Magor nem magában vonult be ide, de népével együtt, vagyis ők oly módon zárkóztak el a világtól, hogy népüket is magukkal vitték az elzártságba és továbbra is népükkel éltek együtt, nem pedig az elmélyült felkészüléshez szükséges teljes személyi elszigeteltségben. A színhely változása tehát óhatatlanul magával vonta a mondai cselekmény módosítását. A monda lényegi tartalma azonban nem változott, mivel a csodaszarvas által kijelölt feladatra való felkészülés nem változhatott, nem maradhatott ki anélkül, hogy az ősmonda ne alakuljon át egy merőben új mondává. Az eltérés így a felkészülés módjában következett be. A felkészülés itt már nem a személyes tudásszerzés, nem az egyéni képességek kibontakoztatása, azaz a vezéri szerepre, uralkodásra való felkészülés, hanem a nép kollektív erőgyűjtése, megerősödése, létszámának felgyarapítása. Ez a Meotiszba vonulás értelme.

És Meotiszt valóban csak akkor hagyják oda, mikor már "igen erős néppé kezdtek növekedni és ez a vidék már sem befogadni, sem táplálni nem tudta őket".

Az öt évi időtartam rejtélye

Magor és Hunor öt évig él a szentélyben. Nem tudjuk, miért éppen öt évig tartózkodnak ott, az éveknek ez az ötös száma merő esetlegességnek látszik. Fel kell azonban figyelnünk rá, hogy a később kialakuló meotiszi ikermondában is öt évi időtartamra vonulnak a Meotiszba. A két monda fentebb jelzett tartalmi egybevetésének 9. pontjában az első monda szerint: "Öt évig éltek a szentélyben". A harmadik monda szerint: "Öt évig éltek az ingoványok között".

Feltűnő, hogy a két mondában - noha a történelmi és földrajzi körülmények eltérőek - ennyire pontos az egybeesés, s mindkettőben egyaránt öt-öt év a világtól való elzárkózás időtartama. Ez semmiképpen sem magyarázható véletlennel, s aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy az elzárkózás öt évi időtartamának a mondában valamiféle különös jelentése van, amit már nem ismerünk. És hogy itt valóban a hagyományőrző erők működéséről van szó, bizonyítja, hogy a monda még az ellentmondásba keveredés árán is ragaszkodik az öt évi időtartamhoz.

Az ellentmondás a megváltozott körülmények folytán átalakult feladatteljesítésből fakad. A Meotiszban, mint erre rámutattunk, már nem az egyéni tudásszerzés és képességfejlesztés a felkészülés módja, hanem a népi erőgyarapítás és létszámgyarapodás. Ámde öt esztendő miképpen lenne elegendő arra, hogy a népesség száma megsokszorozódjék? Az öt évhez való ragaszkodás tehát képtelenségekhez vezet és komoly zavarokat okoz: ésszerű volna a megváltozott körülményeknek megfelelően módosítani az eredeti időhatárokat is, mondjuk ötven vagy éppen ötszáz évre. Ám a mondaképződés mégis hozzátapad az öt évi időtartamhoz és ezáltal számunkra akaratlanul felfedi, hogy az iráni csodaszarvasmonda öt éve ősi jelentésű, megszeghetetlen hagyomány. A mondaképződés maga is észleli-érzékeli az ily módon keletkező zavart és azt a következőképpen próbálja áthidalni: miután Hunor és Magor az öt év letelte után kijönnek az ingoványok közül, rátalálnak Bereka fiainak gyermekeire és Dul király lányaira, elragadják őket és velük együtt visszatérnek az ingoványok közé, s csak miután "hosszabb ideje" ott élnek és megsokasodnak, hagyják el ismét Meotiszt. Vagyis a szentélybe húzódás mintájára történő mocsárba zárkózás sajátos módon megkettőződik, hogy eképpen az öt esztendei keret s az öt év utáni világba visszatérés hagyománya is megmaradjon, s mégis lehetővé váljék a nép megerősödése, jelentős létszámgyarapodása. 13

Világossá válik ily módon, hogy az öt évi időtartam ötös száma jelképes tartalmú. A nagy kérdés azonban az: mi ez a mágikus tartalom s miért éppen öt év szükséges az égiek által meghatározott felkészülési feladat teljesítéséhez? A kérdés megfejthetetlennek látszik, kikövetkeztethető megokolása azonban eléggé kézenfekvő.

A tízes számrendszerrel élő népek számára - eleink is ezt a számrendszert használták -a tíz a számok teljessége, mégpedig azért, mert az ősidőkben, a kezdet kezdetén a két kéz tíz ujja volt a számolás alapja, épp ezért alakult ki a tízes számrendszer. Itt a számok betetőződését, teljességét jelző tízes számnál nincs nagyobb szám; ennél több már csak ismétléssel kifejezhető. Következésképp' - átvitt értelemben -a tíz a teljesség, az öt pedig a teljesség fele. Példánkra alkalmazva ezt, a következő képet kapjuk. Az égiek által követelt grandiózus feladat két részre oszlik: felkészülésre és végrehajtásra, megvalósításra. A felkészülés tehát a teljes feladatnak a fele, matematikai megfelelője pedig a teljességet kifejező tízes szám fele, vagyis öt, azaz - az itt szükséges időtartam megjelölésére alkalmazva - öt esztendő.

A mágikus öt évnek ez tehát a jelentése. Meglehet azonban, hogy az ötös számnak ez a jelentése a mágikus gondolkodásban még egy sajátos értelmezéssel is kiegészül. A szentélybe vonulás, az aszkézist követelő önmegtartóztatás és elmélyülés, ha feladatvállalásból fakad, rendszerint fogadalomtétellel jár együtt.

Az ünnepélyes fogadalomtétel egyik nélkülözhetetlen mozzanata pedig az esküre emelt kéz ötujjú egysége.

A szentélybe zárkózáshoz fűződő öt év tehát az égiekkel szemben vállalt küldetés teljesítésére szóló fogadalmat jelent. Ez pedig megszeghetetlen.

Egy kis ízelítő  Érd és környékének legenda világából,          mely 1920-ig történelemnek, utána pedig üldözendőnek minősíttetett.                                                           Ennek helyébe lépett a Hallstadt-i Kultúra.


II. Lajos Érden

1526. július 26-án érkezett  II. Lajos királyunk Érdre. Kíséretében voltak Tomori Pál, (tudomásom szerint érsek) Burgio György pápai követ, (ma nunciusnak hívják) sánta  Báthory István nádor ispán, sok-sok nemes és szolga nép kíséretében.

A király által kiküldött felhívások a nemesek felé  Érdet jelölték meg a gyülekezés helyéül, így Promontor (magyarul kapu előtt Budafok-Tétény) – Érd fennsíkján a királyi út mellett állították fel a bandériumok táborát.

Az összegyűlt nemesi felkelők innen az Attila várba mentek (Potenciána vára). A király és kísérete az érdi várkastélyba szállásolta el magát.

Itt fogalmazta meg Tomori Pál  Európa fejedelmeihez és a Római pápához írt utolsó segély kérő levelét királyunknak.

Sokat filozofáltunk azon, hogy miért éppen Érd volt a kiindulási pont.

A szkíta hun-magyar legendárium szerint az Attila vár és Százhalom környéke  volt  az egy Istent imádó szkíta –hun fejedelmek nyughelye, itt lettek elégetve az akkori világ bármely területén elesett és Érdre hozott közkatonák és vitézek nyughelye.

Krónikák szerint, (Anonymus, Kálty Márk, Kézay Simon, stb. ) ehhez a nagy temetővároshoz csatlakozott az Attila vár, mai Sóskúti kálvária hegy, a Sóskúton lévő holtak völgye, (Barátház) ahonnan csillag ösvényen keltek át a lelkek a másik hazába. A fejedelmeket, főpapokat, táltosokat úgynevezett Testőrző halmokba tették.

Amikor a népet, nemzetet, hazát, baj fenyegette, a papok imájára, a bűnös vezetők megtérésére, a testőrző halmokban lévő fejedelmeket, főpapokat az Isten, (arany atyácska, legfőbb hadúr) elküldte majd a közkatonákat életre keltve jöttek a nemzet segítségére.

 Ez a terült ami, ma  Attila vár, Tárnokvölgye, Sóskúti kálvária (itt is földvár állott), Holtak völgye, Antal bánya, Funduclia völgy ,  Szidónia hegy (Érdliget Kutyavár felett (itt is földvár állt)), e terület, az ahol a túlvilágról  szellemi, erkölcsi,  segítség érkezett.

 Ennek központja volt az érdi Szent György templom (Honfoglalás után).  A király itt tartózkodása idején a papok és a világ vezetők (Ebben az időben a magyar papságban még igen erősen élt az uruki kereszténység szelleme, és a Melkizedek  hite, mely Jézusban váltotta meg a világot., és ennek a szellemi egységnek megfelelően működött a fent említett szakrális terület.

 Itt húzódik az úgynevezett Szentgyörgy vonal, mely mentén a pozitív szellemi erők tevékenykednek , gyógy hatású növények, vizek és levegő szolgálja az ember javát.)

 A király itt tartózkodása alatt az állandó imádkozás, zsolozsma, volt a jellemző.

Átjárt a Csepel szigeten tartózkodó feleségéhez,  Mária Királyné pedig Érdre jött. A legújabb kutatások szerint a királynő több napot töltött itt Érden.

A sereg elindulásakor, midőn  a király felült a lovára, az megbotlott,  a király pedig vele együtt az út porába hullott. A  kíséretében lévő főurak megdöbbentek, rossz jelnek tartották a balesetet.

 Itt meg kell jegyezni, hogy a Mohács előtti utolsó országgyűlésen, Ákosházy Sárkány Ambrust, országbírót, pozsonyi főispánt, aki a király képében feleségül vette Innsbruckban Mária Királynét, fej és jószág vesztésre ítélték, Szerencsés Imre (Fuggel Imre) kincstárnokkal egyetemben, az országos javak elsikkasztásáért.

 Az érdi gyülekezés megkezdése előtt, oly szegény volt a király és a magyar kincstár, hogy a történelmi pletyka szerint  Lajos király, Tomori Pál,  Szárlesi Ambrus budai bíró  és egy Odry nevű református püspök a budai plébános segítségével egy polgárház pincéjében beolvasztották a templomok arany kegytárgyait és ebből vertek pénzt, hogy a sereget fel tudják állítani.

 Az eseményt folytatva a köves úton indult el a sereg kb. 3000 emberrel Ercsi, majd Adony irányában (ezen helyeken is áll emlékmű, ez az úgynevezett Via Regia =Királyi út, mely a régi Római út és egyes helyeken a Limes út ).

 A király távozását követően pár nappal később érkezett Érdre Gnojenszky Lénárd, lengyel főnemes, 300 vitézzel. Adonynál érték utol a magyar sereget.

 A lengyel csapatot  VII. Kelemen pápa pénzéből toborozták Lengyelországban, mivel közöttük és a törökök között éppen békeszerződés volt érvényben.

  A mohácsi csatáról tudomásom szerint kétféle leírás létezik, a nekem szimpatikusabb, amit Horvát Mihály történelmi leírása mutat be, hogy a királyt menekülés közben a cseh származású testőre hátulról leszúrta.

 Amikor a király tetemét Székesfehérváron felravatalozták, Zápolya magas katapultra helyeztette. Mária Királyné  álruhában, Odry nevű református püspökkel a bazilika őrségét megvesztegetve, az éj leple alatt megvizsgálták a király tetemét, vízbe fulladás nyomai nem látszottak rajta. Viszont a hátán   egy három élű tőrtől származó szúrásnyomot észleltek. Ilyen fegyvere a király egyik testőrének, valamint Szapolyai János cseh zsoldosai is ilyen fegyvert viseltek.

 Ezek az adatok állítólag Mária királynő naplójában megtalálhatóak Bécsben.

Idegenvezetésem során, amikor török csoportot vezettem, megdöbbenve hallottam tőlük a következőket:

A mohácsi csatát délután megnyerte a magyar sereg. Szulejmán menekült. Zápolya János követeket küldött Szulejmán szultán után, hogy megállapodásuk értelmében forduljon vissza és együtt támadják meg a magyar sereget.

A helyszínre érkezett osztrák csapatokkal egyesülve. A pihenő magyar tábort lemészárolva megkezdődött Magyarország 150 évig tartó közös kormányzása.

 A Mohács körüli legenda azt is elmondja,  hogy II. Lajos király elsírta magát, midőn a csata előtt végigvonult a serege előtt.

Tomori Pál szólt rá:”ereszd le a sisakod rostélyát felség, ne lássák a meghatottságodat.!”

 Ide illik a következő idézet:

 „… Haj de bűneink miatt gyúlt harag kebledben, s elsúlytád villámidat dörgő fellegekben. Rabló mongol nyilát zúgattad felettünk, majd töröktől rabigát vállainkra vettük.”                                                                                

Ábel András

Források: Régi Magyar krónikák és Geszták¿ Kálty Márk,  Dunaszekcsői legenda;Arany János:Keveháza; Vörösmathy Mihály :Etele; Érdy János Akadémiai értesítő; Kereskényi Gyula : Érd és Batta történeti vázlata; Kiss Károly-Katona Tamás: Mohács emlékezete;  Brodarics klrónika; Komjáth Sándor : Mondák Könyve

U.i. :

Az utóbbi 100 évben az Attila várból, Magas part lett;

Tárnok völgyéből, Benta völgye, melynek közepébe felépítették a százhalombattai Hőerőművet, szélére a Dunai Finomítót;

az Attila várat pedig két téglagyár falta majd egy fél évszázadon keresztül;

Funduclia völgy fölé pedig a szocializmust védő radar rendszert építették ki..

AZ ÉRDI ÁRVÍZ

Érd Mezővárosát tönkretevő 1838-as dunai árvízről, melynek 175. évfordulója volt, valamint az új városrész, Fülöp város alapításáról szűkebb körben megemlékeztünk.

A városban lakó és itt dolgozó „ egy-két honatya” szerint:”… a mai megyei jogú város erről az eseményről minek emlékezzen meg, hisz ez csak , az Aújfalusiak, valamint az Aófalusiak ünnepe, emlékezzenek meg Ők”.

Ennek megfelelően Május 1-én lezajlódott a Megyei Jogú Város Ünnepe, annak az épületnek a tőszomszédságában, amelyet a város példaképének választott Batthyány Fülöp főherceg emeltetett, a róla elnevezett Fülöp város határán.

 Az árvízről, a herceg nagylelkűségéről (neve napján) egyetlen szó sem esett.

Egy hónappal később fél Európát veszélyeztette a jelenlegi dunai áradás .

Az 1876-os dunai árvíz, melynek magassága az akkori Fehér Macskához címzett fogadó falán  látható, már nem sok kárt okozott, mivel az árterületen már csak a mezővárosi Elöljárósági épület, a posta megálló,  és az ispotály állt.

Ezekben az épületekben az ár nem tett kárt.

A Batta hely nevezetű sziget ezen árvíz után szűnt meg folyamatosan, illetőleg a Duna medrét az uradalom betöltötte, sokáig a volt téglagyár és a mai Termál között úgynevezett kis Duna létezett kb 1971-ig. 

Az 1930-as években vásárolta meg a szigetet jelenlegi névadója a Beliczay család (nevét többféleképpen írják).

Ekkor építette árterületre azt a nyaraló házát, mely az egyetlen ház Érden, amit minden dunai áradás elönt. A ház építése során ennek megfelelően járt el a tervező és a tulajdonos.

A következő nagyobb árvíz  1941-42.

Ekkor már egy kisebb nyúlgát rendszer létezett. Az artézi kút kifolyója, valamint a Gyormáról lejövő víz a mai gát helyén kanyarogva folyt a Dunába.

Ennél az árvíznél, a már megerősített nyúlgát rendszeren keresztül tört be a Duna egészen az Alsó vasúti  tunelekig. Az ezekről készült korabeli felvételek a város könyvtárban megtekinthetők.

Az  1942.ben fejeződött be a jelenlegi gát alapjainak lerakása. Az itt működő Sport Repülőtér, valamint a Károlyi féle parcellázás érdekei miatt a Duna legerősebb gátját építették meg a trianoni Magyarország határain belül.

A gát építésnél – annak tervezésénél – nagy szerepet játszott Dr. Halla Aurél Iparügyi államtitkár, Jovicza Ignác, dr. Varga József műegyetemi professzor és nem utolsó sorban Horthy Miklós személye.

 A gát építésénél dolgozott a KALOT Népfőiskola Érden tanuló „paraszti fiai”, köztük Dobi István is. A gát építését támogatta és szervező munkájával segítette a Népfőiskola vezetése.

A következő árvíz az 50-es években (kb, 55-56 ?) veszélyeztette Érdet. Az ár itt is jégtáblákkal jött, nagy erőfeszítésekbe került  a védekezés.

Itt már a Kertészeti Kutatóintézet Tangazdaságát, az úgynevezett Micsurint kellett védeni.

Az árvíz levonulta után megmagasították a gátat, felépítették a gátőrházat, szabályozták a Sulák patakot, felújították az átemelő szivattyúházat.

Ma mai Termál szállótól a valamikori Nagytétényi Hizlaldáig húzódó gát  kedvenc sétáló helye volt az Érdieknek. 50 méterenként közvilágítás, gondozott (három hetente kaszált) gátoldalban, valamint karbantartott, tiszta ártéri őserdő, őrzött strand fürdő, és még működő hajó állomás fogadta az idelátogatókat.

 A napokban tetőzött árvíz sok látogatót vonzott, akik lefényképezték nagy sajnálkozások közepette az úgynevezett Beliczay házat. Mivel a gát építésekor a Beliczay család nem járult hozzá, hogy a gát a birtokuk területén épüljön, így csak városi területen épülhetett meg.

 Köszönettel tartozunk azoknak, az önkénteseknek, akik a gát Tétény felőli szakaszán őrizték a buzgárokat, és elvégezték a homokzsákolást.

 Külön köszönet a 2030 Egyesületnek, a Vöröskeresztnek , Környezetvédőknek, akik munkafelajánlásaikkal segítették Érd térségében (Százhalombatta, Ercsi, Budapest stb.) az árvízvédelmi munkálatokat.

 Köszönet a Polgárőrségnek, hogy őrizte a gátat, és kellő türelmet tanúsított „ katasztrófa turisták” viselkedése iránt.

 A beszámolónk nem teljes várjuk az esetleges kiegészítéseket, ha Johan Straus élne, sajnos a koszos Duna keringőt írná, meg a KÉK helyett.

 Tanulság továbbá az is, hogy Érd Megyei Jogú Városának különösen a szak előadóknak oda kellene figyelniük arra, hogy a gát  legalább 3 hetenként kaszálva legyen (bírsággal kötelezve a tulajdonost a karban tartásra, tapasztalat szerzésére ajánljuk a Dunafüredi gát megtekintését ).

Szomorú látvány, mikor egy volt városi társadalmi szervezet vezetője az elzárt gátra felhajt, megkülönbözetett jelzést viselő társadalmi szervezet kocsijával és villám látogatást tesz felsősége és hatalma fitogtatásával  a szivattyúháznál.

 Eltűrvén a vakondtúrás látványát, gazt és dudvát, és mint aki jól végezte dolgát, tán még meg is dicséri a barátját, mondván, hogy a „Száva mégsem Érden ömlik a Dunába”.

Érd Angyala, Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit  vizitációs nővér halálának 80. évfordulóján 

Érd Angyala, Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit  vizitációs nővér halálának 80. évfordulóján 

2013. május 12-én 17 órakor szentmisét mutat be

Spányi Antal megyéspüspök úr,

Érd Óváros Szent Mihály templomában.

Az engesztelő szentmisére minden érdeklődőt szeretettel várnak Érd Óváros közösségei.

Május elseje és Batthyány Fülöp Főherceg

Május elseje szerda, Szent József a munkás napja, egyben Fülöp névnap is.

Ezen a napon az érdiek nemcsak Szent József napját ünnepelték,

hanem Batthyány Fülöp főherceg neve napját is.

A főherceg 1828. június 5-én vásárolta meg Illésházy István gróf Érdi Uradalmát, melyhez Érd mezővárosa, Tárnok és Diósd birtokok tartoztak.

Ettől az évtől folyamatosan emlékeztek meg május elsején a Fülöp névnapról is. Különös tekintettel az 1838-as árvíz után a Szent Mihály templom előtti téren szent mise után kezdődött a névnapi ünnepség, majd ünnepségekkel kezdődött az egész napot betöltő Majális.

 1842-ben befejeződött Fülöp város telkeinek kiosztása, az árvíz károsultak jó részének a háza már állt, így 1843 május elsejét a következőkkel ünnepelték meg, Hegedűs József plébános úr leírása szerint:

  „…De nem maradhata a hála szent érzelme, csak a szív rejtekében elzárva, tettben nyilvános  tettben nyilatkoza az különösen 1843-diki május 1-én, mint Herceg földesurunk magas név ünnepén, ugyanis az eddig évenként e napon tartani szokott Isteni szolgálat nagyob pompával s fénnyel viteték véghez.

Jelen volt az érdemes nagy Tiszti kar, az iskolai ifjúság, s számosan a jobbágyok közül (ámbátor hétköznap volt). Lelkesedéssel zengék gyermekeink ajkai a szent mise részeiben alkalmazott magyar éneket, künn pedig a templom előtt felállított 12 Urkoporsó őrjeinek üdvlövései, s ezeket követő hangászok zenéje emelé ez ünnepnek fényét, melyet a helybéli Tisztartó Úr által adott barátságos ebéd zára bé.

Hercegünk névünnepe emlékére a rá következő vasárnap a helybeli plébános a kutyavári lőpályán víg estélyt adott, melyben palack durrogások közt örömpoharak üríttettek kegyes földesurunk hosszú s boldog életéért.”

Magyar Földrajzi Múzeum

Ha jól számolunk, az idén 30 éves a Magyar Földrajzi Múzeum, mely országos gyűjtőkörrel rendelkezik és Érd Megyei Jogú Város gyakorolja az intézmény felett a munkáltatói jogokat, viseli az intézmény fenntartásának költségeit.

 Furcsa kettősség, de egyben büszkesége is az Érdieknek, hogy az országban egyedülálló múzeumot tart fenn.

Sokan emlékezünk még Balázs Dénes és feleségének szerény egyszerű személyére, óriási tudására, hazaszeretettére. Sok nélkülözés és fáradságos gyűjtő munka eredményeként letette le alapját  a jelenlegi múzeumnak.

Kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy kiválassza utódját, aki szintén elkötelezett, szorgos munkájával egy olyan gyűjteményt hozott létre, mely Európában lassan egyedülálló.

Ezúton gratulálunk Kubassek  Jánosnak és munkatársainak, hogy Balázs Dénes hagyatékát ilyen szépen megőrizték, ápolják és fejlesztik.

Meg kell említenünk, Domonkos Béla szobrász művészt, aki önzetlen munkájával, haza és város szeretetével, - Kubassek úr inspirálására - élethűen elkészítette a földrajz tudományával foglalkozó nemzetünk nagyjait, felfedezőit. Ellenszolgáltatás nélkül készített, néha csak az anyag árát tudta finanszírozni a szerény adakozás, így jött létre a szobor park.

Batthyány Fülöp főherceg által építtetett Pelikán fogadó nevéhez híven befogadta és gyönyörű keretet adott a múzeumnak.

Így a „nagy hétben” önkéntelenül eszünkbe jut, hogy a főherceg címerében szereplő és az épületnek nevet adó pelikán madár Krisztus szimbóluma.

1949-ben a hatalom leverette az épület fő homlokzatát díszítő „Szent István felajánlja az országot Máriának” domborművet, valamint az udvar felőli homlokzaton lévő pelikános címert.

Reménykedünk abban,  hogy a 30 éves évforduló alkalmával a város vezetése az intézményre a két elpusztított díszt visszaállíttatja.

Munkátokhoz kedves János további erőt, egészséget és a Jó Isten áldását kérjük, Érd Óváros-Újváros(Fülöp város) közösségei nevében.