Üngürüsz és az erdei homály -Legenda, ami már nem legenda?
Magyar Titkok, Madzsar Tarihi III. rész.
Honvisszafoglalások az ősgeszta tükrében
A honvisszafoglalások rendje a Tarih-i Üngürüsz megőrizte ősgeszta adalékai alapján a következőképpen módosul:
1. Őshonfoglalás: az emléktelen ősidőkben.
2. Első honvisszafoglalás: Nimród életében, kevéssel a vízözön után.
3. Második honvisszafoglalás: i. sz. 373-ban. 4. Harmadik honvisszafoglalás: 896-ban.
Az első honfoglalás megtörténtére az ősgesztának abból adatából következtethetünk, hogy a még Nimród életében ide érkező hunok már "velük azonos nyelven beszélő népet" talál itt. De közvetett bizonyítékot szolgáltat már maga az első monda csodálatos vadjának küldetése is, mert mi másért renden el a természetfölötti hatalmak, hogy az őstestvérpár és népe 1 tőzzék vissza Pannóniába, ha nem éppen azért, mivel "vele azonos nyelven beszélő" nép él ott; valójában tehát a hazájukba való visszatérést rendelik el az égiek.
Az őshonfoglalás időpontjára az ősgeszta nem nyújt semmilyen támpontot.
A Nimród fia Hunor személyes vezetésével történő első visszaköltözés vagy honvisszafoglalás mondai tényeit fentebb már érintettük. Az esemény időpontja csak hozzávetőlegesen jelöl tő meg (i. e. 12000-8000).
A második honvisszafoglalás évezredekkel később, i. sz 373; táján történik Kattar (Kádár) fővezér irányításával. Kattar hunjai ugyanúgy itt találják a "velük egyazon nyelven beszélő" üngürüszöket.
A harmadik honvisszafoglalás Árpád szerdár (vezér) és kapudán (kapitány) vezérletével zajlik le. Történelmi tények tanúsítják, hogy Árpád honvisszafoglalói hazánkban "velük azonos nyelven beszélő" hun, avar, székely, szarmata, besenyő stb. népeket találnak, valamint az avar birodalom szétverése után beköltözött bolgár-szláv (blak) néptöredékeket, kik bizánci-bolgár hatalmi szervezetek irányítása alatt állnak.
A Tarih-i Üngürüsz e tényei alapján rendkívül érdekes megállapításokat tehetünk: a) A legutóbbi időkben - László Gyula tudományosan megalapozott elmélete előtt -a betelepülések száma mindössze egyre sorvadt. b) Pár évszázaddal előbb, középkori krónikásaink két betelepülésről szóltak. c) A krónikáinkat évszázadokkal megelőző ősgeszta már négy betelepülésről tud.
Egy leszálló ívű görbe alakul ki tehát a szemünk előtt, s ez a tendencia - mivel, legalábbis eredőiben, ösztönszerű - természetesnek vagy éppen szükségszerűnek fogható fel. A sorvadás -a betelepülések számának csökkenése a köztudatban - oka kézenfekvő s mondhatnánk dramaturgiai: a cselekményismétlődésektől való irtózás, illetve a cselekményismétlődések kerülése; elemi fokon minden dramaturgia ezen alapszik (s ki tagadná, hogy a mondaképződésben, történetírásban is működnek dramaturgiai erők?). Az ismétlődő cselekmények előbb-utóbb óhatatlanul eggyé olvadnak a kollektív emlékezésben.
Következésképpen, ha még egy lépcsővel visszább mennénk az időben, ha előkerülne egy, az ősgesztát megelőző ősgeszta, abban több betelepülés szerepelne.
Feltevésünk helyességét maga a Tarih-i Üngürüsz is igazolja: miként ez iménti összefoglalásunkból megállapítható, az ősgeszta meglehetősen hiányos képet ad a visszaköltözésekről; hiányzik például az 568. évi és a 670. évi avar visszatelepülés is.
Fentieken kívül még más hiányok is felfedezhetők. Mielőtt azonban tovább szélesítenénk a visszatelepülések körét, talán helyénvaló megjegyeznünk, hogy az érintett népek rokonságának fokát az ősgesztánál lazábban fogjuk fel. Az ősgeszta hangsúlyozottan azonosnak veszi a kárpát-medencei őslakosságot Nimród fiának, Hunornak népével, ez utóbbit pedig az üngürüszökkel, azaz hungarusokkal, magyarokkal; mi magunk azonban, a rokonság fogalmát a lehetőségig kitágítva, a jelenségelv logikai struktúrájának kihántása érdekében az alábbiakra szűkítjük a "rokonság" kritériumait: rokonnak tekintendő minden olyan nép, amely a) bizonyíthatóan szkíta jellegű; b) katonai megjelenésében az úgynevezett "lovasnomád kultúra" jegyeit viselte (ez ugyanis nem zárja ki, mint régebben vélték, a letelepültséget és a földművelést); c) a Meotisz környékéről, Szkítiából indult ki; d) útjának végcélja a Kárpát-medence volt.
Meglehet, hogy e "rokonítási" metódus kissé szokatlanul hat, kivált, mert szándékosan elhagytuk az efféle rokonításoknál elengedhetetlennek tartott antropológiai, etnikai, nyelvi szempontokat (ezek tisztázása egyébként eddig a legritkább esetben sikerült). Mi azonban szerényebb célt tűztünk magunk elé: csupán e népek csoportosítására törekszünk, és ennek meghatározására e kritériumok tökéletesen megfelelnek; mi több, segítségükkel nemcsak e népek csoport-jellege, de áramlásaik mindeddig feltáratlan belső törvényszerűségei is kivetíthetők.
Ennek értelmében az ősgesztai honvisszafoglalások rendje a következőképpen módosul:
I. Ősfoglalás Üngürűsz nép Meghatározatlan ősidőben
2. Első honvisszafoglalás Hunor népe kb. 12 000-8000
3. Második honvisszafoglalás Ősszkíták i. e. VII. sz. (Agathyrsek?)
4. Harmadik honvisszafoglalás Szarmaták i. e 30-10
5. Negyedik honvisszafoglalás Hunok i. sz. 373
6. Ötödik honvisszafoglalás Avarok 568 (Várhunok)
7. Hatodik honvisszafoglalás Avarok 670 (griffes-indások)
8. Hetedik honvisszafoglalás Magyarok 896
Talán fölösleges mondanunk: ez a táblázat is hiányos. Nem esett szó például többek között a budisokról, akiket Hérodotosz is nagy népnek nevez, a palócokról, besenyőkről, jazygokról (jászok), csángókról, akiknek ős-betelepüléséről a helynevek tanúskodásán kívül úgyszólván semmit sem tudunk, továbbá a dákokról vagy danákról, akiknek etnikai hovatartozása vitatott, noha bizonyos jelek, a fentebbi csoport-kritériumok, őket a szkíták közé sorolják. Bizonytalan az agathyrsok elhelyezése; beköltözésükre nincs megbízható adatunk. Számolnunk kell továbbá egy évszázadokkal korábbi jász és szarmata beáramlással; az ősi Szerémség (szirmium) és a dák főváros neve - Szarmiszegetuza - arra utal, hogy a szarmaták betelepülése megelőzte a dákokét.
Szkíta népek egymást követő hullámai - vallja a história. Üngürüsz népének egymást követő hullámai - vallja az ősgeszta.
A honvisszafoglalások békés jellegéről
A Tarih-i Üngürüszből kikövetkeztethető első betelepülés olyan régen történt az ősidőkben, hogy csak ősfoglalás lehetett; senkinek, semmiféle népnek ellenállásába nem ütköző vértelen betelepülés, szűzfoglalás.
Mindez teljes összhangban van későbbi krónikáink adataival, de néphagyományainkkal is, ősi népköltészetünk számos terméke, így például a Kőműves Kelemenné ősballada is félreérthetetlenül szűzfoglalásra utal.
Vértelen volt a második betelepülés is, amelynek időpontját közvetlenül a vízözön utánra tehetjük. Erre mutat, hogy ősgesztánk mindössze egyetlen félmondattal intézi el ezt az óriási fontosságú eseményt, azzal, hogy Hunor, hadseregével egyetemben "Pannónija tartományába költözött" jószerivel adattalanok a Hunor korától az időszámításunk IV. századáig lezajlott betelepülések, illetve visszatelepülések is; Ideértve az ősszkíták, pannonok, szarmaták stb. honvisszafoglalásait is. Az ősgeszta nem szól ezekről.
Hasonlíthatatlanul bővebbek ismereteink az időszámításunk szerinti N. századi (373. évi), táblázatunkban negyedikként feltüntetett honvisszafoglalásról.
Középkori krónikáinkat forgatva azonban egy szerfölött különös hiány ötlik itt a szemünkbe, olyan hiány, amelyre történetírásunk ez idáig még fel sem figyelt: a 373. évi hun honvisszaszerzés kezdeti szakaszának, első felének teljes hiánya. Ismert krónikáink jószerivel egyetlen szóval sem emlékeznek meg erről, hogy mi történt ebben a szakaszban, és miként zajlott le a hunok beköltözése az Etelköztől, illetve Moldovától a Tiszáig való betelepülése - csupán Kézainak van egy erre utaló meg jegyzése -; annál bővebben ecsetelik viszont a második szakasznak a Duna vonalától nyugatra zajló fegyveres eseményeit.
Különös, hogy ez a különös hiány nem tűnt fel senkinek. Reméljük, a továbbiakban itt is sikerül nyomra bukkannunk s megfejtenünk a talányt.
De lássuk Kézai említett megjegyzését.
Miután beszámol róla, hogy a hunok "kibontott zászlókkal megindultak, átvonultak a besenyők és fehér kunok tartományán, majd benyomultak Szuzdalba és a Fekete Kunok tartományába", a következő megjegyzést teszi: "kárvallás nélkül a Tisza folyóig értek".
Kárvallás nélkül, vagyis harc nélkül értek a Tiszáig; sehol sem találtak fegyveres ellenállásra.
Ámde sem Kézai, sem a többi ismert krónikánk nem szól arról, miként történt a hunok betelepülése a Délkelet-Magyarországba, Erdélytől a Dunáig? Kézai még magát Erdélyt sem említi, jóllehet számunkra éppen ez ígérkezik a hun beköltözés legrejtélyesebb szakaszának; s nem csupán azért, mert a legizgalmasabb rendszerint az, amit elhallgatnak, de mert nyilvánvalóan ez az első szakasz döntötte el a betelepülés egészének kimenetelét.
A magyarázat csak az lehet: az első szakaszról nem volt mit beszámolni, ez a szakasz békésen, eseménytelenül zajlott le; az ezen a területen élő lakosság nem tanúsított semmilyen ellenállást. Ezt erősíti meg Kézai fentebbi megjegyzése is: a terület őslakói nem fogtak fegyvert a hunok ellen. Ennek kézenfekvő oka pedig nyilvánvalóan az, hogy a hunok "velük azonos nyelvet beszélő népet" - rokonnépet találtak itt.
Mindehhez még hozzá kell vennünk a 373. évi honvisszafoglalás egy másik fontos sajátosságát, amely ugyancsak elkerülte kutatóink figyelmét: a Duna vonalán túl folyó harcok is kizárólag az országot megszálló rómaiak és germán szövetségeseik ellen folytak.
A lakosság ellenállásáról sehol nem történik említés.
Nem lehet vitás: a helybeli lakosság a maga teljes egészében kimaradt a védelmi harcokból.
A megszállók és a lakosság közti ellentétre - legalábbis nagyfokú bizalmatlanságra - utal a Tarih-i Üngürüsznek az a meg jegyzése, miszerint az őslakos) üngürüsz nép panasztevői a (római) helytartóhoz járultak, az azonban megtagadta, hogy fegyvert adjon kezükbe.
Természetesen az sem tekinthető véletlennek, hogy a fegyveres harcok kizárólag a Dunántúlon folytak, ez is arra utal, hogy a római megszállóknak népi bázis hiányában csupán itt lehetett némi reménye a fegyveres ellenállás megkísérlésére.
Mondanunk sem kell, a nyugati hírforrások sem emlékeznek meg a hunok bejövetelének első szakaszáról.
Érthető, ha ilyen körülmények között rendkívüli a Tarih-i Üngürüsz beszámolójának jelentősége. Magát az egész beszámolót a hazatalálás öröme és békessége hatja át.
Megtudjuk, hogy a beköltözést megelőző három havi pihenő után: "Hunor népe hirtelen lovon termett s mint egy tengeráramlat rázúdult Erdel tartományára.
Amikor az említett tartományt széltében-hosszában bejárták, látták, hogy minden zuga maga a paradicsomi kerteknek és az Édenkert rózsás berkeinek egy-egy mintapéldánya, minden oldalról folyóvizek csobogva folydogálnak, minden táján magas ciprusok jelennek meg, körös-körül tele virágokkal, és az a síkság tele gyümölccsel, úgy, hogy a minden oldalról árnyékot vető fák a kaméleon minden színében mutatkoztak. Egy síkság, amely paradicsomkerthez hasonló s melynek leírására a nyelv nem képes. Azon a vidéken annyi arany és ezüstbánya van, amennyi a többi tartományokban összesen sincs; sehol nem lehet annyit látni és hallani. Önkéntelenül megkedvelték Erdelt, parancsukat és kormányzásukat rákényszerítették, de nagyon meggondolták, hogy az arany- és ezüstbányák révén kincseket lehet szerezni.
Hunor népe a Tisza nevű híres folyóvíz partján azonnal hazát alapított és kincsek gyűjtésével foglalkozott, mivel hogy Hunor népe az erdeli tartományban, de a Tisza partján telepedett le és uralkodott. A Tisza folyót azonban állandóan átlépték és támadásokat intéztek Pannónija tartományába, ahol mindenféle kárt és sérelmeket okoztak, azután visszatértek, átkelvén az említett folyón, megpihentek.
Ilyen módon sokszor átkelvén Pannónija tartományát megtámadták és annak az országnak kárt és veszteséget okoztak."
És itt a Tarih-i Üngürüsz félreérthetetlenül utal rá, hogy a 373. évben betelepülő hunok a saját népüket találták itt, s az özönvíz után betelepült üngürüsz őslakossággal egyesülve indították meg a nagy hadjáratot a Dunántúl erődítményeiben meghúzódó római-germán megszállók kiverésére: "Végül a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem (Perzsia) padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le."
Miként az ősgeszta fentebb idézett beszámolóiból tudjuk ez a letelepülés még Nimród életében, közvetlenül a vízözön után történt. A hungarusok vagy üngürüszök népe tehát már a vízözön óta itt élt a Kárpát-medencében; illetve már a vízözön előtt, hiszen Hunor népe már akkor is visszatelepült.
Kár volt talán mégis az ősgesztát elfedezni és újra meg újra elfedezni, mert mindez felbecsülhetetlen kincse nemcsak a magyar őstörténetnek, de az európai népek őstörténetének is.
A hunok - és a hunokkal rokon népek - sorának, a vízözöntől tartó betelepüléseinek, visszatelepüléseinek békés jellege (a helyi lakosság vonatkozásában) a 896. évi árpádi betelepülésre is áll. Az őslakosság szemszögéből Árpád honvisszafoglalása is békés jellegű volt, hiszen ellenállásra, fegyveres harcra csupán ott került sor, ahol az avar birodalom szétzúzása utáni hatalmi vákumot kihasználva betelepült bolgárszláv (blak) fejedelmek és gyülevész fegyveres csapataik ellenállást kíséreltek meg, ámde még ezek a fegyveres összecsapások is rövid lejáratúak voltak. Az egyetlen nagyobb ütközetet az ugyancsak bolgárszláv Szvatopluk segítségére érkező hatalmas görög-bolgárszláv hadakkal vívták Árpád honvisszafoglalói.
Végigtekintve az elmondottakon, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: mi a magyarázata a titkok e hosszú sorának?
Honnan a két ősi, eddig ismeretlen csodaszarvas-monda, amellyel csodaszarvas hagyományaink széles mondakörré bővülnek? Honnan ered és miképpen őrződött meg a középkori krónikásaink által sem ismert őstörténeti tények, elemek sora? Honnan a mágikuskori jelképi gondolkodásra utaló jelképes beszéd gazdag áradása? Hiszen az effajta jelképi beszédtől, amely elmélyülést kíván, annyira elszoktunk, hogy alig-alig értjük. Őstörténeti múltunk milyen, mindeddig feltáratlan és ismeretlen szakaszába vezet vissza bennünket ez a geszta?
Ősgesztánk még a kereszténységre térítés előtti korban keletkezett
Mint tudjuk, Domanovszky Sándor középkori krónikáink anyagának egybevetése, elemzése, szövegösszefüggései alapján kikövetkeztette, hogy léteznie kellett egy közös ősforrásnak, egy XI. századi gesztának.
Nos, a Tarih-i Üngürüsz őstörténeti részében megőrződött ősgeszta jó századdal, másfél századdal korábbi a kikövetkeztetett XI. századi gesztánál; azonban semmi esetre sem azonos vele, hiszen ez a geszta középkori krónikáink előtt is ismeretlen volt, tehát nem szolgált és nem szolgálhatott ősforrásul.
Ez a másfél évszázados korábbiság azt jelentheti, hogy gesztánk még az ősvallás teljesérvényűségének korában keletkezhetett, mélyen bent a "vezérek" korában, tehát még a latin írásra való áttérés előtt. Így hát eredeti formájában rovásírással kellett följegyeztetnie, ezt írták át később, az ősvallás emlékei kiirtásának századaiban, latinra, hogy így netán több esélye legyen a megmenekvésre. Tudjuk, korai rovásos emlékeink kivétel nélkül áldozatul estek az inkvizíciónak.
Vegyük hát sorra a bizonyítékokat.
A Tarih-i Üngürüsz két csodaszarvas mondája őskorból származásának bizonyítékai
E két monda őstörténetünk tényeivel való pontos illeszkedése, időrendi és területi egyezései, szerves
tartalmi- történeti-mondai összefüggései közismert meotiszi mondánkkal sokrétűen és meggyőzően tanúsítják, hogy mindhárom mondánk egyetlen közös tőből, közös ősforrásból sarjadt, s így egyikük sem lehet idegenből való átvétel.
Ámde még e mondák különbözéseiről, eltéréseiről is kimutatható a közös eredet ténye, s így - bármilyen furcsa is ez - még az; eltérések is az együvé tartozást és közös eredetet tanúsítják.
Érthető az is, hogy a három mondaváltozat fennmaradásának egyik fő előfeltétele éppen a rejtve maradás volt, hiszen korai közismertté válásuk elkerülhetetlenül egységesítette volna őket; ettől az ősgeszta teljes rejtekben tartása óvta meg a mondaváltozatokat.
Hogy a két monda által megőrzött őselemek jelentőségét megértsük, tekintsük át még egyszer korhatározó jelentőségű mozzanatait.
A csodálatos vad felbukkanása és eltűnése, alakjának, kilétének felismerhetetlensége, menekülési iránya és eltűnésének módja. Az őstestvérpár szentélybe húzódása.
A meotiszi cselekmény megkettőződése.
A Pannóniába való visszatérés természetfölötti hatalmak általi elrendelése.
Úgy véljük: vitathatatlan, hogy mindezek olyan ősi, mágikus hiedelemvilágban gyökerező, jelképi jelentőségű elemek, melyek már a XI-XII. század emberének sem voltak könnyen felfoghatóak, nemhogy a geszta megtalálása kora (XVI. sz.) vagy éppenséggel a ma betűtengerben fuldokló emberének.
Következésképp Mahmud - dicséretére mondva -a történeti hűség megőrzésére törekedve, olyan ősidőkből származó jelképes szövegeket mentett át számunkra, miket ő maga sem értett s nem fogott fel teljesen.
Adatok egyéb őskori kódexeinkről
Kereszténységre térítés előtti magyar-hun kódexek létezésére más bizonyítékaink is varrnak Ezek kultúrtörténeti jelentősége természetesen óriási.
Tekintve, hogy ez a kérdés külön tanulmányt igényel, itt csupán néhány utalásra szorítkozunk, ősműveltségünk és ősi írásbeliségünk bizonyítására. "Megvolt a régi magyaroknál is az írás mestersége - vallja Bod Péter -, mint szintén más nemzeteknél. Bérosus, aki élt a Krisztus születése előtt 284-dik esztendőben, Antiókus Sóter idejében, kinek könyvét is ajánlotta, azt hagyta írásban, hogy ő a maga Históriáját szedegette káldeusok és sciták könyveiből: a scitákon közelebbről értetnek a magyaroknak régi eleik is, kik napkeleten s a szomszéd tartományokban laktanak Ami írásai voltanak a régi magyaroknak, azok úgy jártanak, mint más nemzeteknek írásaik; az idő és a sok pusztító hadakozások megemésztették." (Bod Péter: Magyar Athénás, 242.)
Másik nagy tudósunk, Bél Mátyás egészen a vízözönig viszi vissza eleink írásbeliségét: "...a szkíták akkor már szükségképpen használtak írást, már csak azért is, mert Noé maradékaihoz legközelebb Lévén, vallásukban és irodalmukban is osztoztak".
Kereszténység előtti hun hősénekeket tartalmazó kódex létezéséről tanúskodik a Nibelung ének függelékéül szereplő Klage (Panasz, Gyászdal). Eszerint a Géza fejedelem esztergomi udvarában rendszeresen énekelt, a hunok vitézi tetteiről szóló hősénekeket Piligrin passaui püspök íratta össze. Maga Piligrin tudósít erről bennünket a Nibelung eddigi magyar fordításaiból kihagyott Klage-ban: "Ezért küldöm most tollnokom Hunországba, ahol, tudom,
E kor számos emléke él,
Nagy kár volna elvesztükért,
Mert ennél nagyobb esemény
Nem zajlott még e földtekén."
Ez a Piligrin püspök által összeíratott, hunkori hősénekeket, népmondákat tartalmazó kódex hiteles adatok szerint egészen a XVI. századig fennmaradt.
Venczel Gusztáv neves tudósunk A magyar nemzet hősmondáiról című értekezésében arról számol be, a passaui könyvtár 1245-ben készült jegyzékét is felhasználva, hogy a latin nyelvű kéziratot még a XVI. században is őrizték. "És...ezután Piligrin, hun azaz magyar elbeszélések után valóban fel is jegyeztette Konrád írnokával egy latin könyvben a hun-magyar mondákat, mely könyv után készült aztán a német költemény" (a Nibelung). "A XVI. századból pedig bizonyítja Hund Wigulejus, hogy Piligrin passaui püspök az akkor Ausztriában is tanyázó avarok és hunok tetteit jegyeztette fel írásban, s hogy ó (Hurd) Brunn várában az Altmühl mellett találta ezen kéziratot. Ajándokul nyervén azt Ortenburg Joachim gróftól, Hund azt azután 1575. letette a bajor hercegek könyvtárába.
Mindezen bizonyságokból napfénynél világosabb már, hogy Piligrin passaui püspök, midőn a keresztény vallásnak hirdetésével foglalatoskodott a magyaroknál, följegyeztette ezeknek szóbeli és mondai hagyományai után azon tudósításokat, melyek őseink hun származásáról és Etele, a nagy hun királyról még megvoltak; s hogy azután későbbi német költők használták, ezen jegyzeteket Etele személye, hatalma és udvartartásáról, leírásaikban. Észrevehetni ezt már a X. századból származó Waltharius latin költeményben; de sokkal inkább még a Nibelungdalban, és mindazon német költeményekben, melyek ennek nyomán készültek a XIIL, XN. és XV. században, p. o. Biterolf, Dietrichs Flucht, Rabenschlacht, Ecken Ausfahrt stb.
És valamint egy részről magyarázatot nyer ezáltal a német középkori irodalomban Etzel hun királynak egészen sajátságos; és minden egyéb személyekétől nevezetesen különböző felfogása; így viszont W ás részről IX. századbeli régi nemzeti hősmondánknak megismertetésére is új út nyelik előttünk; alaposan lehet következtetéseket vonni a német középkori költeményeknek Ethelét és a hunokat illető adataiból azon tudósításokra, melyeket e tekintetben őseink mondái foglaltak magukban: (Venczel Gusztáv A magyar nemzeti hősmondáról, 51)
E roppant fontosságú kódexnek azonban azóta nyoma veszett. Utánajárásunk a passaui könyvtárnál nem vezetett eredményi nemleges választ kaptunk, nem tudnak a kódex hollétéről.
Miként veszhetett-tűnhetett el a XVI. század végétől (1575 után), illetve a XVII. század elejétől egy ilyen ősrégi kódex passaui könyvtárból, nem tudni. Mielőtt az idő múlásában és hadieseményekben keresnénk magyarázatot, arra kell gondolnunk, hogy az emberiség emlékezetének kincses tárházait nem annyira a fenti tényezők, mint inkább a tudatos nyomtalanítás szándéka fosztotta meg pótolhatatlan értékeitől.
Reméljük mégis, hogy a jelzett őskódex nem jutott erre a sorsra, nem semmisült meg, csak lappang s valamelyik zugból mégiscsak előkerül; nem osztozik végérvényesen a többi magyar ősvalláskori kultúrkincs sorsában.
Mostoha idők vad kezei
Nemcsak a Piligrin-féle hun-magyar kódex veszett el. Seregestül tűntek el olyan könyvek, kódexek, amelyek az elsüllyedt ősvilágról számot adva, felbecsülhetetlen kincsei, éltető forrásai lehetnének az emberi szellemnek, az emberiség önmagáról való emlékezetének. Sajnos még ma is napról napra kapjuk a híreket, méghozzá nem is távoli országokból, hogy az eszmélettörlők, emlékezetirtók még napjainkban is működnek, s régi kéziratok, okiratok, levéltárak egész sorát semmisítik meg; hogy ily módon gyökerestül kitépjék népek őshonosságának bizonyítékait és meghamisítsák, eltorzítsák az emberiség önmagáról való tudását, emlékezetét.
Így volt ez, sajnos, már az ókorban és a középkorban is, s az irtózatos, szisztematikus kultúrapusztításnak mi magyarok vagyunk a legfőbb kárvallottjai. Hosszú évszázadok, évezredek páratlan értékű kultúrtermére ment veszendőbe a megszállott inkvizítorok kezén, s egész korokat tettek arctalanná és emléktelenné, mintegy kitörülve küzdelmes korok minden gyümölcsét népünk és az emberiség eszméletéből.
Ki tudná feltámasztani ezeket a kincseket? Ki tudná követni akárcsak az eltűnt könyvek, kódexek sorsát? Ki tudná nyomon követni, mit pusztított el a más népek létére törő rossz szándék, az emberi tudatlanság s a céltalan vandalizmus? Sa kultúrapusztítók valójában maguk is áldozatok. Gondoljunk Szülejmán katonáira, akik az ősi magyar koronázó városban, Székesfehérvárott télvíz idején halomba hordott ősi pergamentekercsekkel és kódexekkel - voltaképp az emberiség tudáskincsével, emlékezetével fűtöttek- az iszlám parancsai értelmében jártak el.
Ámde ismerjük a könyvégetésnek, kultúrapusztításnak egy ennél még félelmetesebb, szervezett rohamcsapatát, a pápai inkvizíciót, amely ha rásütötte - bármilyen emberi értékre - az "eretnek" címkét -a mindent megsemmisítő tűz mondta ki a visszavonhatatlan végső bírálatot.
Nálunk még a XIII. században is "tucatjával voltak az országban olyan krónikák, amelyekben a böngészgető barátok az őshazára vonatkozó adatokat találhattak" - írja Bendeffy László, hozzátéve: "A régi krónikákból ma már igen kevés példánnyal rendelkezünk, azonban a XII.-XIII. században még azok töltötték meg a könyvtárak polcait. Pápák, királyok, főpapok, főurak írattak és másoltattak maguknak krónikákat:
A Képes Krónika szerint "némely kódexben az van, hogy Pannóniába ez a hét kapitány jött be és Magyarország csupán általuk keletkezett: honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes magyar nemzetsége?"
Némely kódexben! Hol vannak ezek a kódexek? Nyomukat is hiába keresnénk.
A Képes Krónika másutt is világosan utal rá, hogy nem csupán egy, de több, éppenséggel számos régi kódexet őriztek akkor még a hajdani magyarok viselt dolgairól, régi cselekedeteiről: "Meg vagyon írva a magyarok tetteiről szóló régi könyvekben, hogy a keresztényeknek teljességgel tilalmas volt feleséget venni Vata és János nemzetségéből, akik úgy eltávoztatták a magyarok népét Krisztus hitétől a kegyelem idején, amiképpen Dátán és Abiron lázadást támasztottak az Úr ellen az ótestamentum korában." "A magyar könyvek pusztulásáról rémregényt lehetne írni állapítja meg Fitz József (A magyar könyv története 1711-ig) Nemcsak a csupán másolatban készült kéziratok, de a későbbi több száz vagy ezer példányban terjesztett nyomtatványok nagyobb részét is elnyelték a századok viszontagságai. A legnagyobb nemzeti bibliográfiák is torzók, s hiányaik miatt hamis képet adnak a szellemi termelésről." "Egy vásott régi könyvet felnyitván - írja néhai Sombri József A Hajdani Nemes Székely Nemzet Áldozó Poharáról írt értekezésében -, annak első levelét egyátallyában vagy kiszakítva, vagy legalább íratlanul tálállyuk... Ha voltak azok, a mostoha idők vad kezei kiszaggatták azokat az emlékezet könyvéből."
Zárjuk a sort Vámbéry Ármin szavaival: "A keresztény vakbuzgóság évszázadokon át vérrel és tűzzel dühöngött ezen emlékek ellen". (A magyarság keletkezése és gyarapodása 171.)
Még néhány szó a magyar írásbeliség ősi voltáról
Hivatalos történetírásunk még mindig azon rágódik: volt-e ősírásunk, vagy sem, volt-e írásbeliségünk Árpád bejövetelekor, vagy sem?
Még csak nem is nagyon rágódik.
Kemény meghátrálások, utóvédharcok után még mindig tartja magát az V- X. század táján alakult "barbár nemzet" elmélete. Eszerint írásunk is csak azóta van, mióta a X- XI. században nyelvünket a latin nyelv Prokrusztesz ágyába kényszerítették; írásbeliségünk a latin írás átvételével kezdődött s így természetesen írott nyelvemlékeink, kódexeink sem lehettek.
El kell ismerni: a látszat kedvezett ennek a felfogásnak, hiszen ami nincs, arról könnyű elhinni, hogy sosem volt. Ez a nézet magán viseli a (felületes) logika jegyeit.
Csakhogy a világ pillanatonként hal el és pillanatonként teremtődik újjá; a villanásnyi jelen mögött ott az óriási múlt s vele a nem létező, de létezett dolgok fantasztikus halmaza.
A volt tagadása, a sosem létezettel való azonosítása tehát a legabszurdabb absztrakció, a logika fejreállása.
Ezt teszi, többek között, Györffy György is, mikor kijelenti "A magyar történelem igen nagy vesztesége, hogy krónikáink Géza tetteiről, belső harcairól semmit sem jegyeztek fel:
Vagyis krónikásainkat terheli ez a bűn is: elmulasztották feljegyezni Géza korának eseményeit, s így következett be "a magyar történelem igen nagy vesztesége".
Miből következtet erre? Abból, hogy nincs ilyen feljegyzés. S miért nincs? Tudjuk: mert elpusztították őket. Ez az az eset tehát, ahol az áldozatot vádolják.
Ugyanilyen érvekkel tagadják ősi írásbeliségünket és irodalmunkat is, akarva-akaratlanul mintegy leplezve az inkvizíciós pusztítást, a nemzet tudatfosztását, jóllehet - mint Toldy Ferenc írja - "értelmi világunk múltja korántsem oly parlag, hogy annak fényre derülése nemzeti becsületünkre új sugárokat ne hintve; irodalmi maradványai a régibb időszakokból is korántsem oly jelentéktelenek, hogy azoknak új kiadások általi feltámasztósa nemzeti életünk érdekében óhajtandó, sőt múlhatatlanul szükséges ne volna: A korai magyar írásbeliség és irodalom tragédiáját tán még inkább megvilágítja Ferenczy Zsigmond a Magyar irodalom és tudományosság története című munkájában: "a hun hagyományok és jegyek nem egyszerre s hevenyében tűntek el, hanem csak lassanként, és a XL század elején folytonos harcokban elkeményült nemzet szelídítésére s oktatására külföldi egyének jöttek hazánkba: ezek nagyobb része a nemzet nyelvét eleinte nem érté, bötűit nem ismeré, sőt az ezekkel írott műveket is, mint a pogányság emlékeit, az ó-vallással együtt megsemmisíteni ügyekvék. Így lassankint a hun bötűk kimenvén emlékezetből, helyettük a rómaiakat fogadták el őseink, miért is csodálhatjuk, hogy csak itt-ott akadhatunk hun jegyek nyomára (i. sz.17-18)"
Helyénvaló tán itt a fentiek kiegészítésére néhány tényt figyelembe vennünk: a) Ősi írásunk, a rovásírás általánosan használt alapanyaga a rövid életű, korhadó, romlandó fa; ez a tény tagadhatatlanul hozzájárult rovásírásunk emlékeink idő előtti tömeges pusztulásához. b) A kereszténységre, és ezzel együtt a latin betűs írásbeliségre való áttéréssel egyidejűleg a betűrovás tudománya tiltott, üldözött tevékenységgé vált; a rovásjeles emlékeket pedig, egyéb nemzeti kincsekkel együtt, mint megsemmisítendő, bűnös és ártalmas terméket kezelték.
A nyíregyházi Jósa András Múzeum 1969-1971-i évkönyve a következőket közölte István király idevágó rendelkezéséről: "Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-bon a Szilassy család levéltárában őrzött értékes oklevelet fordított le. Jelzete: Vatican 1000-ben Cal oct. Die festo Lac. Ap."I. István király tanácsbelieivel aláíratott és törvénnyé lett rendelet, melynek értelme szerint: Domonkos esztergomi érseknek a magyar keresztény egyháznál leendő keresztülvitel és egyúttal általa Szilveszter pápával leendő közlésül kiadatott: mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensasnak büntetése fizetése mellett eltiltassák. Továbbá, hagy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinnal felcseréltessenek Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak 1-től 10 denárig kapjanak jutalmat. A beadott íratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."
Eddig a latinból való fordítás, amihez a cikkíró még ezt írja: "Erről eddig mit sem tudtunk, hogy István király fönti törvénye már foglalkozott a magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűkkel és vésetekkel, a jobbról balra való pogány írás büntetése mellett tűzzel vassal való kiirtásával. Hogy a magyarság a pápaság behozatala előtt írástudó művelt nép volt, hogy eleinte a papság is a magyar írást használta és régi "pogány" iratai is voltak, holott számos más nép csak a kereszténység felvétele után tanult meg írni."
Így következett be a magyar nép mindmáig kiheverhetetlen művelődéstörténeti drámája.
Az idegen szellemiségű inkvizíció megszállottai századokon át szisztematikusan folytatott hagyományirtása semmisítette meg az ősmagyar írásbeliséget, s tette az ősidők vonatkozásában jószerivel emléktelenné a magyar népet. c) A fentebbi két pontban említett két történeti ténynél is nyomósabbak talán ősműveltségünk magas szintjének igazolására a társadalmi-történeti tényekkel összefüggő szükségszerűségekből levonható következtetések, elemi megfontolások.
Tagadhatatlan történelmi tény ugyanis, hogy a 896, évi árpádi betelepülést követően a magyarság Európa vezető katonai hatalmává vált; olyan katonai hatalommá, amelynek a következő jó félszázadon át nem volt ellensúlya egész Európában.
Aligha kell bizonygatni, hogy ez a többi európai hatalmat együttvéve is meghaladó, magas szintű, nagy átütőerejű katonai szervezet nem hozható létre (és nem is tartható fenn) magas fokú társadalmi szervezettség nélkül, ipari, kereskedelmi, ~ ügyi szervezet, államszervezet és az ehhez múlhatatlanul szükséges írásbeliség nélkül; hiszen a fejlett katonai szervezet feltételezi a termelés legkülönbözőbb ágainak, köztük a mezőgazdaságnak is hasonló fejlettségét, valamint az állami-katonai- társadalmi szervezet bonyolult és szétágazó tartományainak egybehangolását biztosító közigazgatást.
Mindehhez pedig nélkülözhetetlen az írásbeliség széles ismerete és használata; nem is szólva arról, hogy az írásbeliség múlt tapasztalatainak, társadalmi és katonai vívmányainak, hagyományainak rögzítéséhez is nélkülözhetetlen. Ennek hiányában ugyanis sem a termelés szintje, sem a meglévő katonai erő szervezettsége, kellő szintű eszmei felvértezettsége sem ható fenn ideig-óráig sem.
Kormeghatározó bizonyíték: nagy rés a kódex anyagában
Minden nyomozás nyomokra épül, s a nyom, ha meggondoljuk, lényege szerint üreg, valamely tárgynak, testnek a lenyomata, s mint ilyen kirajzolhatja a tárgy képét.
Végeredményben tehát minden nyom hiányjel, üreg, üregdokumentum. Ilyen nyomjelző, nyomértékű hiányra, résre bukkanhatunk a Tarih-i Üngürüsz anyagában.
Nem kevesebb, mint egy évszázadnyi rés tátong itt, egész történelmi kor, a "vezérek kora" kimaradt, kiesett a kódex anyagából.
Kézenfekvő volna a gondolat: ez a rés holmi utólagos művi beavatkozás következménye; inkvizítor-cenzorok törölték tüntették el ennek a korszaknak az anyagát.
Csakhogy ez nem bizonyítható.
A nagy résre, a "vezérek korának" kihagyására már Budenz József, a kódex első recenzora is felfigyelt. "Nagyon különös - írja -, hogy a magyarok külföldi hadjáratai a vezérek korában tökéletesen el van mellőzve, s Árpádról egyenesen rövid átmenettel Szt. Istvánra tér át. Pedig éppen ezen korszak lett volna Mahmud Terdzsümánnak való, mivel hogy egyébként is észrevehető, milyen nagy gyönyörűséggel adja elő terjedelmesen a nagy véres csatákat...
Itt kérdezhetjük, szándékosan hagyta-e félbe a vezérek korszakát, talán hogy az előtte kedves magyarok vereségeit is elhallgathassa? Nem hihetjük, mert egyebütt elbeszéli, ahol előfordulnak."
Budenz tehát nyitva hagyta a kérdést, kikerülvén az érdemi választ.
Kérdésfeltevésével egyébként sem érthetünk egyet. Nem tehető fel ugyanis, hogy a fordító ok nélkül, önkényesen kihagyott volna rendelkezésére álló anyagából egy egész történelmi korszakot. Különben is, ha bármilyen okból mellőzni kívánta volna á vezérek korának részletes bemutatását, beérhette volna az anyag átfogó lerövidítésével.
Ámde szó sincs erről. Mahmudnak nem a kihagyás, hanem éppen fordítva, az anyag pótlása, kiegészítése a gondja; látnivaló, amint gyötrődve bíbelődik azzal, hogy az itt tátongó rést valamilyen módon betöltse s a két történelmi korszakot, az árpádi bejövetelt és István király korát valamilyen módon összekösse.
Miféle titok lappanghat itt?
Fentiek alapján kizárhatjuk azt az eshetőséget, hogy bármilyen megfontolásból maga Mahmud hagyta ki az idevágó anyagot.
Iparkodásának nyomai, mellyel a keletkezett űrt áthidalni igyekezett, kizárja az utólagos kihagyás lehetőségét is.
E történeti rés vizsgálatánál messzemenően figyelembe kell vennünk Mahmud történetírói, illetve fordítói hűségét: ok nélkül, szükségtelenül sehol sem változtat anyagán, annak nemcsak anyagát igyekszik a leghívebben visszaadni, de még stílusbeli sajátosságait is. Szerencsénkre így jár el az ősgesztai anyag fordítása során is. Csak ily módon őrződhetett meg az az óriási stílusváltás, amit az ősi, mágikuskori jelképi gondolkodásnak megfelelően az ősgesztai anyag számunkra már-már alig felfogható jelképes beszéde tükröz sajátos stílusában is.
Mintegy kiélezi ezt, hogy a rákövetkező István-kori részekben már a jelképiségtől megfosztott, abból mintegy kivedlett köznapi prózai nyelv érvényesül.
A nagy stílusváltás magyarázata nem lehet más, minthogy Mahmud az előidők mondai részeit és azok nyelvi-gondolkodásbeli jellegzetességeit, stílusát egy kereszténység előtti ősanyagot tartalmazó gesztából vette át, míg a rákövetkező kori anyagát a kereszténységre áttérés után íródott kódexekből. A kettő között pedig híd nincs, s átvezető utat Mahmud sem találhat. Az az ősgeszta, amely Mahmudot Árpád vezérig s a honvisszaszerzés eseményeiig vezette, itt véget ért, s Mahmud támasz és iránytű nélkül maradt egy olyan történelmi korszak fejedelmek korának- peremén, amelyről semmit sem tud; érthető hát, ha kiütközik gyöngesége: híven elvezette eleinket az ősgeszta nyomán Árpád vezér koráig, az árpádi betelepülésig, Székesfehérvárott szerzett, időrendben következő kódexe István trónra lépésével kezdődik. De közben? Mi történt a kettő között? Mi van a kettő között? Miféle távlatú kor? Milyen királyok? Mi féle kataklizmák? Mahmud nem tudja. Honnan tudná?
Úgy segít magán, ahogy tud: lefedi a százados rést, melynek nagyságáról sejtelme sincs, s Istvánt úgy állítja be, mint Árpád vezér édes egy fiának gyermekét, akit a vezérek tanácsa közvetlenül e feltételezett és képzeletből alkotott fiú után ültet a trónra. Remek! Egy évszázad kiesett. Semmi baj! Hallgassuk csak: "Árpád fővezér - írja - fejedelmi címmel lépett a trónra (megkezdte) az uralkodást... evéssel-ivással kellemesen telt idő, hosszú ideig élt, ellenségei közül senki sem bántotta, senki sem támadt ellene, sok hónapot és évet élt át a szív nyugalmával. Végül is el kellett fogynia élete napjának, (eljött) a nap megöregedett, elgyengült, megbetegedett, a szíve megtört, korszak elfordította tőle arcát és szemét betakarta földjén vagyis elhalálozott. Helyére egyik fiát ültette, de egy idő múlt; az is elköltözött a világból és a fejedelmi trón üres maradt. Összejöttek hát a többi bégek és nagyok és a megoldáson tanakodtak Végül is tanácskozás közben az a vélemény alakult ki, hol az a trón nagy királyokhoz (méltó) trón és uralkodói szék, alap és támaszpont. Szükséges, hogy napról napra fennálljon, lehanyatlását nem lehet (megengedni). Néhányan így szóltak: Íme a korona és trón, ez az uralkodói szék megüresedett, tehát most az szükséges, hogy ebből a nemzetségből Isztefánt (Istvánt) ültessük a trónra, tegyük fejére a hatalom koronáját."
Mahmud óvatos, gyakorlott szeme bizonyos jelek alapján megsejthette, hogy a két említett korszak nem közvetlenül következett egymás után, és Árpádot nem Szent István követte trónon. Kellő adatok hiányában öntevékenyen úgy segített leírás hiányosságán, hogy közébük iktatott egy feltételezett fiút.
De a jelek szerint már Árpád uralkodására sem volt semmilyen adata, így hát üres, semmitmondó általánosságokban mozgó szólamokkal próbálja kitölteni ezt az űrt; ez lehet az oka, hogy ipád halálára például nem kevesebb, mint nyolc jellegtelen szóképet használ, s az egész idézett szakaszban sem esik szó egyetlen megtörtént, konkrét eseményről sem.
Másutt is elárulja bizonytalanságát, tájékozatlanságát. Árpádról például azt, hogy "sok hónapot és évet élt": a honvisszaszerzéstől (896) Árpád haláláig (907) terjedő mindössze 11 évet aligha lehet számos évig tartó hosszú uralkodásnak feltüntetni.
De hagyjuk, fontosabb, hogy a fentiekből a bizonyosság erejével meg állapítható:
1. Őstörténeti anyagát Mahmud egy olyan ősgesztából mentette, amelynek a messzi őskorba visszanyúló eseményvilága a 896 évi hadiesemények ismertetésével zárult.
2. Ez az ősgeszta legkésőbb 907-ben, Árpád fejedelem halála évében, de föltehetőleg még azt megelőzően keletkezhetett; ezt tanúsítja részint az, hogy az addig részletező elbeszélés itt mintegy elszakad a földtől, homályossá, elvonttá és üressé válik, stílusában is gyökeres fordulat következik be, tartalmában is s az eddigi, mágikus gondolkodás szóképeit idéző jelképes beszédet felváltják a jellegtelen, üres, keleties szóvirágok. Továbbá az, hogy az ősmondák világát lenyűgöző erővel, híven tolmácsoló fordító itt talajt vesztetten bizonytalanná válik, és egy egész évszázadot felejt ki munkájából.
3. Ez a hiátus, ez az évszázados rés és ez a nagyfokú váltás a Tarih-i Üngürüszben csak úgy jöhetett létre, ha az a geszta, amely Mahmud fordításának őstörténeti részéhez az anyagot adta, itt véget ért, s a Mahmud rendelkezésére álló másik kódex István uralkodásával kezdődött.
Következésképp a Tarih-i Üngürüsz őstörténeti szakaszában egy olyan, népünk eredetére is rávilágító ősgesztát tartunk a kezünkben, amelynek eredetije a 907-es évben vagy még azt megelőzően íródott.
Természetesen tisztában vagyunk megállapításunk horderejével, hiszen ily módon több mint egy-másfél évszázaddal vihetnék vissza az időben fennmaradt kódexeink elejét.
Egy elsüllyedt világ- elveszett hős énekek, regösénekek nyomai
Befejezésül, a felsorolt nyelvi, stilisztikai, őstörténeti, történet tárgyi, kortörténeti, tartalmi, szerkezeti bizonyítékok után szabadon élnünk népköltészeti-néprajzi bizonyítékokkal is. S nem csak ezért, mert ez talán a legsúlyosabb kronológiai bizonyíték is, de mert felidézi azt a teljes évezredre elsüllyedt világot, ar áthatja gesztánk egész szellemiségét.
A Tarih-i Üngürüsz őstörténeti része regösénekek sorának létezéséről tudósít; bizonyára mert keletkezése korában még széles e hazában énekelték az elődök hőstetteiről szóló vitézi énekeket és regösénekeket; szabadon működhettek és rendkívüli nép szerűségnek örvendtek a különféle énekesrendek, még nem béklyózta őket semminemű tilalom, még nem kezdődött el drasztikus irtásuk, föld alá szorításuk.
Vitézi énekek és regösénekek szóltak például:
A Csodaszarvasról, Hunorról és Magorról, a Hadak Útjáról, hunok 373. évi Pannóniába visszatéréséről, Attila nyugati hadjáratairól, Buda Attila elleni lázadásáról, Buda haláláról, Aquile bevételéről, Velence alapításáról, Attila véres nászéjszakájáról, nagy Duna menti csatáról, Atrila fiainak viszálykodásáról, Csal Görögországba meneküléséről, Szkítiába költözéséről, végrendeletéről, Álmos fogantatásáról, Dul király lányainak nászáról Álmos hadszervezéséről, Árpádról és Pannónia megvételéről, Fehér Ló mondáról és még sok más egyébről.
Jellemző példaként említjük a következőket.
forrás: Magyar Titkok: http://www.angelfire.com/realm3/hmult1
Az ősgeszta imígyen kezdi a 373. évi visszatérés történetét: "A regös szava szerint...Kattar fővezér azt mondta bégjeinek... illő és méltó, hogy gyerünk és hódítsuk meg (vissza) az országot".
Attila korának hadieseményeit ily módon vezeti be: "A regösök így beszélik: Hunor nemzetségéből két testvér volt köztük, az egyiket Attilának hívták, a másikat Budának." Attila nagy nyugati hadjáratának megindításáról: "A regösök és a történetek elbeszélői úgy beszélik, hogy amikor Attila király a nimcse (német, itt: germán-frank) népek ellen indult, az egyik táborhelyen tanácsot tartott..."
Buda Attila elleni lázadásáról: "A krónikások és regösök úgy adják elő: amikor Attilasz király testvérét, Budát a helyébe helytartónak kinevezte és hadjáratra ment, az az esztelen a sok mulatozás következtében azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Attilasz király megjöjjön ezekbe a tartományokba, ha vissza akart jönni volna, annyi idő óta már visszajött volna."
Fel kell figyelnünk rá, hogy az ősgeszta szerint nem Attilavár elnevezésének megváltoztatása volt a két uralkodó párharcának oka, hanem az, hogy Attila távollétében Buda fellázadt. Ez a körülmény nem ismert eddigi történeti irodalmunkban.
Attila fiainak viszálykodásáról: "A krónikások és regösök a következőképpen beszélik... Amikor a király eltávozott ebből a világból, Kaba (Csaba) és Aladáriusz (Aladár - Éllak) nevű fiai a szultánátus megszerzése miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak."
Csaba Görögországba futásáról: "A krónikások és regösök úgy adják elő, hogy Kaba... maradék előkelőivel Konszantinije (Bizánc) felé vette útját..." Regösénekek meglétére, regösök elbeszélésére utal az ősgeszta az Árpád bejöveteléről szóló beszámolóban is. Seregestül voltak hát olyan regösének csoportjaink, miket akkoriban országszerte énekeltek.
Ámde nem csupán ezekről kapunk hírt. Magában az ősgesztai szövegben is fölfedezhetünk további regösének nyomokat, regösének részleteket, regösének- töredékeket.
Regösének alapján készülhetett például a 896. évi honvisszafoglalás előzményeiről beszámoló prózai tudósítás is. Eszerint az üngürüszök Szkítiában tartózkodó vezéreit felháborítja a tartomány lakosságának rosszindulatú fecsegése, ugyanis ily módon szidalmazzák őket: "Ezeknek az atyjaik és öregatyjaik Üngürüsz országában (a Kárpát-medencében) hősiesen éltek, ám ők gyávaságuk folytán a mi tartományunkon kívül nem találtak más helyet, ahol megmaradhattak."
A vezérek e beszéd hallatán Árpád elé vonulnak, aki Kabának (Csabának) egyenes leszármazottja: "Kell-e nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk? Az egész teremtett világon eleink és nemzetségünk hősiességgel szerepel a történelem alakításán: ma is erről szól a hősi ének a földkerekségén. Hová lett a szemérmünk és lelkesedésünk, ha ilyen félreeső helyen levő népnek ostoba szavai szívünket elkeserítik?"
Amikor Árpád kapudán (kapitány) ezt a beszédet hallotta, elszomorodott. Titokban a szíve mélyén el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudán ilyen módon panaszkodott.
Érdekes módon a Tarih-i Üngürűsz itt sajátos történeti- lélektani indokolást ad az árpádi honvisszaszerzésnek, s egyben újabb bizonyságát nyújtja őseink Kárpát-medencei eredetének. Rendkívüli érdeklődésre tarthat számot Árpád vezéreinek utalása a magyarok elei hadi tevékenységének világtörténelmi jelentőségére s arra is, hogy ezekről a haditettekről akkoriban világszerte énekeltek.
De közvetlenül is utal az ősgeszta a regösénekekre, mint kútforrásra: "A krónikások elbeszélését és a regösök (fenti) beszédét úgy lehet értelmezni, hogy akkor, azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek és visszafoglalják azt az országot (Pannóniát), amelyet őseik karddal szereztek, azután fölük elvett; vagy pedig azon az úton (a honvisszafoglalás során) mindnyájan elpusztulnak."
Kimondja tehát az ősgeszta szó szerint is az alapvető tényt, hogy az árpádi bejövetel honvisszafoglalás volt, nem pedig honfoglalás. S ez a megállapítás nem csupán valamennyi krónikánk beszámolójával van összhangban, de a történeti tények egész sorával is.
Ezúttal azonban figyelmünk főképpen a regösénekekre, illetve a regölés akkori világára irányul, s aligha kétséges, hogy regösének elemek az ősgeszta más részeiből is bőséggel kifejthetők. Regösének alapján készülhetett például a Csopolug (Szvatopluk) elleni harcról szóló mozgalmas beszámoló.
Mi több, regösének- részleteket sejthetünk - természetesen Mahmud Tardzsüman átköltésében - az alábbi versezetben: "Azonnal egymásba kavarodott a két sereg, Fejek hullottak le és vér folyt a földre, Huj-hajt ordítoztak s kiabáltak,
Az ellenség összevonta szemöldökét, akár az íjat,
Szárnyra keltek s repkedtek a nyilak mindenhova...
Nyelvet öltöttek a lándzsák hegyei,
Az ellenség szívét átütötték a vasak,
A lovak lába alól égig szállt a por."
Mindez jelentős kortörténeti adalék.
Ósgesztánk teljes hitelű történeti forrásként utal a regösökre és regösénekekre, s itt elég, ha arra gondolunk, hogy ismert középkori krónikáinkban jószerivel egyetlen idevágó példát sem fedezhetünk fel.
Legalábbis kedvező értelemben.
Anonymus hivatkozik ugyan a regösökre, de éppen fordított értelemben; azt állítja, semmi sem áll távolabb tőle, semmint hogy a "regösök csácsogó énekeiből" merítsen.
Micsoda korfordulat, sorsfordulat!
Anonymus korára a regösök, legalábbis a felső körökben, már hitelüket vesztették. Ezzel szemben a Tarih-i Üngürüszben kétségbevonhatatlan hitelű történeti kútforrásként szerepelnek.
Ez pedig a két geszta közt feszülő időtávolság mellett a két kor felfogását, beállítottságát, szellemiségét is tükrözi.
Az ősgeszta korában még érdem rájuk hivatkozni. Anonymus korában pedig érdemszámba megy csepülésük, hiteltelenítésük. Száműzettek, eltiltattak az énekes rendek, tiltott és bűnös foglalatossággá vált a regösök tevékenysége. Maradásuk se nagyon lehetett már e hazában. Üldöztettek, messzi földre űzettek. Alighanem erre utalnak a dozmati regösének keserű szavai:
"Ne siess, ne siess, uram, Szent István király
Az én halálomra.
Én sem vagyok vadlövő vadad,
Hanem én is vagyok az Atya Istentől Hozzád követ.
Haj regül rejtem, regül rejtem."
A kereszténységre térítés korának és őshagyományaink pusztulásának, a népünk életében lezajló drámai változásnak egy hiteles, mert népköltészeti formákba rejtett, megrázó dokumentuma ez: "vadlövő vaddá", törvényen kívülivé, üldözötté váltak az énekes rendek, köztük a regösök is, az "Atya Isten" követei. Elnémulásukkal az őshagyományok széles területei estek ki népünk emlékezetéből; eredettörténetünk elhomályosodása itt kezdődött, hogy az utolsó másfél században aztán teljes zűrzavarba süllyedjen.
A dozmati regösének szavait ízlelve aligha kételkedhetünk benne, hogy őshagyományok elemei őrződtek meg itt olyasformán, ahogy fenyőgyantában az évmilliókkal korábbi rovarvilág maradványai. S ahhoz se férhet kétség, hogy regösénekünk "Atya Istenének" alakjában nem az ószövetség istene, hanem a magyar ősvallás istene lép elénk; félreérthetetlenné téve ezt egy másik regösénekünk, amely imígy költögeti a már lepihent gazdát: "Kelj föl, gazda, ágyadból; Isten szállott házadra!"
Isten szállott a házra. És ez nem holmi üres modern metafora: e szavakat szó szerint kell értenünk, s testközelbe kerül hozzánk a maga testi mivoltában az őshit Atya Istene. Borzongva kell ráeszmélnünk: ennek az istennek madáralakja van s hatalmas szárnyaival az égből alábocsátkozva ténylegesen rászáll a -bizonyára - zsúpfedeles házra a Madáristen, a Turul, kinek képét Árpád-házi királyaink zászlaikon hordozták, s lehetetlen nem gondolnunk rá, hogy Emese ősanyánkat (Enéh) álmában madár ejtette teherbe, se madár nem volt egyéb, mint maga a Madáristen. "Bizony mondom, keljetek föl ágyatokból, mert Isten szállott házatokra!"
E regösénekből vett fakuló nyom tehát óhatatlanul visszavezet bennünket őseink eredetéhez.
